FELJEGYZÉS
Az MTA ELNÖKSÉGÉNEK, A MINISZTERELNÖKI HIVATALNAK, A HATÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM ILLETÉKESEINEK,
A TIB-NEK, A TERROR HÁZA MÚZEUM IGAZGATÓSÁGÁNAK.
Az ‘56-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére beindított előkészületek többségére jellemző, hogy téves információk állnak a szervezők rendelkezésére. Sajnálatos, hogy a mai napig nem térképezték fel (egzakt módon), a harcokban életüket vesztettek és a megtorlásban kivégzettek adatait. Sajnálatos az is, hogy (mintegy előre) behatárolva az ismert tények mennyiségét,- “56 KÖNNYCSEPP” címen, készülnek a forradalom és szabadságharcban, valamint a megtorlás során életüket vesztett vagy meghurcolt nők, illetve hozzátartozóik történeteinek kiadására. Miután kiderült, hogy az érintettek száma jóval több ötvenhatnál, a “kivitelezők” (ragaszkodván a tetszetősnek tűnő címhez), pontot tettek a gyűjtemény végére, mellőzve és megsértve a többi áldozatot vagy emléküket. Aligha válik ez a megoldás a feladatot kiadó Miniszterelnöki Hivatal, és a végrehajtók (Fodor Kálmán, Kiss Balázs és Balló István alezredesek) dicsőségére! Ilyen alapon,- 1859. október 6-án rendezett emlékünnepségen, elegendő lett volna az aradi tizenhárom vértanú helyett (a tizedik évforduló alkalmából) csupán tíz vértanúról megemlékezni…
Bizonyítható, hogy számos helyen pontatlan adatok jelentek meg a megtorlásban kivégzett nőkre vonatkozóan. Még az MTA-n is hat főről emlékeztek meg, holott Gosztonyi Péter: “Föltámadott a tenger…1956″ c. 1990-ben megjelent könyvében is hét kivégzett nő adatai szerepelnek. Azóta viszont tisztázódott, hogy tíz nőt ítéltek halálra Kádár vérbírái, és végeztek ki pribékjei.
A május közepe óta kutakodó történész tiszteknek nem kellett volna a (kutatási helyeknek kijelölt) Nemzeti Múzeumban, az ‘56-os Intézetben vagy a Zsidó Holocaust Múzeumban fáradozni, elég lett volna a Történi Hivatal telefonszámát feltárcsázni, mert pl. a Nemzeti Múzeumban mikroszkóppal sem találhattak erre vonatkozó adatokat.
Az alábbiakban (mint “maszek” kutató, mindennemű ellenszolgáltatás nélkül) az Illetékesek szíves figyelmébe ajánlom a tíz kivégzett nő névsorát és a kivégzések időpontjait:
-Mányi Erzsébet (1957. május 2.);
-Csira Erzsébet (1957. június 20.);
-Tóth Ilona (1957. június 27.);
-Kenderessy Mária (1958. február 14.);
-Márton Mária (1958. április 19.);
-Salabert Erzsébet (1958. november 28.);
-Sticker Katalin (1959. február 26.);
-Ócsai Mária (1959. április 7.);
-Friedl Valéria (1959. július 21.);
-Magori Mária (1959. október 28.).
A Tisztelt Olvasók figyelmét fel kell hívni arra, hogy még 1959-ben (konszolidált helyzetben) is végeztek ki “ellenforradalmároknak” címkézett nőket, mert a forradalom és szabadságharc leverését követően, a tíz halálra ítélt nő mérhetetlenül veszélyeztette a 200 ezer szovjet katonával és a 36 ezer munkásőrrel védelmezett népköztársaságot, nem beszélve a fiatalkorú Mansfeld Péterről, akinek szintén 1959-ben oltották ki az életét.
Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy “hivatalos” kivégzések még 1961 novemberében is voltak, de az ENSZ jóindulatának megnyerése érdekében, 1962-től kezdve, Kádárék bírósági ítélet nélkül likvidálták a börtönökben vagy munkatáborokban sínylődő “ellenforradalmárokat” (kínzással, agyondolgoztatással, kiéheztetéssel, gyógyszermegvonással és orvosi beavatkozás megtagadásával).
Nem kívánok belekontárkodni a hivatásos történészek, valamint az ünnepségeket levezénylők felelősségteljes munkájába, de a jeles évforduló alkalmával nem lenne helyes elfelejtkezni azokról a személyekről sem, akik a “humánus” kádári rendszer “jóvoltából” a társadalom perifériájára lettek kiszorítva.
Példaként megemlítem Kéri Edit művésznő történetét, aki Kádár börtönéből kiszabadulva, csak “beugróként” juthatott néha a “világot jelentő deszkákra”, és amikor vastapssal honorált, nagy sikert aratva,- mentett meg több előadást, a lebetegedett főszereplőt helyettesítve, akkor a rendező (főrendező, igazgató) Giricz Mátyásnak többen javasolták Kéri Edit véglegesítését.
A Moszkvában végzett,- különféle díjakkal “kidekorált” nagyhatalmú főelvtárs kijelentette, hogy soha nem fogja véglegesíteni, a szocialista rendszer ellen fellépő Kéri művésznőt! Becsületére (?) csak az válhat, hogy a szavát tisztességesen betartotta!
Kéri Edit lakás és állás nélkül, úgy nevelte fel kicsiny gyermekét, hogy vidéki kocsmákban és szegényes kultúrházakban vállalt fellépéseket, végigkóborolva a fél országot…
Hasonló sorsban volt része Szende Mária művésznőnek is, akit egy koncepciós perben négyévi szabadságvesztésre ítéltek. Győr város Főtéren lévő garzon lakását pedig kisajátították, és egy politikai tisztnek utalták ki.
Színészi pályáját nem folytathatta, karrierjét és életét tönkretették! Szabadulását követően – átmenetileg – egy leányszálláson “húzta” meg magát, majd Budapesten dolgozott kalauzként,- a 6-os villamos vonalán, albérletre költve fizetése jelentős százalékát.
Egy alkalommal Szendrő József (népszerű színművészünk) szállt fel a villamosra, meglátta Szende Máriát kalauzi egyenruhájában, de nem kerülte el a figyelmét, hogy egykori kolléganője zavartan elfordítja a fejét, és igyekezett az utasok tömegét kihasználva elkerülni a számára kínosnak vélt találkozást.
Szendrőt azonban nem olyan “fából faragták”, aki félt volna az ördögi megtorlás légkörétől vagy a mindenhol jelenlévő besúgóktól. “Odatolakodott” Szendéhez és emelt hangon megszólította:
“MARIKÁM DRÁGA! ADJ MÁR EGY VONALJEGYET! GERTRÚD KIRÁLYNÉTŐL ÚGY SEM KAPTAM SOHASEM!
AZÉRT, MERT EZEK (!) KALAUZI JELMEZBE RAKTAK, AZÉRT TE MÉG MAGYARORSZÁG LEGNAGYOBB SZÍNÉSZNŐJE VAGY!”
Talán még van annyi idő az ünnepségsorozat megkezdéséig, hogy a hivatásos kutatók, rendezők és szervezők, állami, párt-és polgári szervezetek felkészüljenek arra, hogy ne csupán 56 könnycsepp legyen bemutatva, hanem – lehetőleg – minden kisemmizett, megkínzott és meghurcolt áldozat könnycseppje!
Prof. Dr. Bokor Imre
http://l88.hu/about581.html
