Visszatért az ÁVH! (1. rész)

2006.09.29., péntek
tomcat

blog

Nem igazán tudom nektek visszaadni, milyen érzés, amikor az emberre több napnyi, reménytelennek tűnő várakozás után egyszer csak rányitják a zárkaajtót, és azt mondják: szedje a cuccát, maga szabadul. Az előzetes letartóztatást sosem tudni, meddig tart. Egy hétig, egy hónapig, egy évig? Rövidesen begépelem nektek börtönnaplóm azon részeit, amelyek egyelőre még a posta kezeiben kóvályognak, úton ügyvédemhez. Csaknem harminc oldalt írtam odabent. Találkoztam azokkal az úgynevezett “futballhuligánokkal” és “csőcselékkel”, akik állítólag ezt csinálták meg azt csinálták. Kell-e tudni, hogy ők mit mondanak? Ugyan már, hiszen azok bűnözők. Megmondta a tévé… igen, tudjuk. Én is csak az Esti Hírlapból tudom, hogy büntetett előéletű vagyok. Gergényi Péter szerint többségünk az. Ő csak tudja.

Kétszázakárhány letartóztatott nézi még mindig a pengésdrót sövényt odabentről, és csak öten voltunk olyan szerencsések, hogy kiszabadulhattunk. Mint egy hollywoodi film vége: kiléptünk a Markó utcai fegyintézet kapuján, ahová pár nappal korábban shotgunt és géppisztolyt szorongató őrök sorfala kísért, s ahol pár nappal korábban szerencsétlen társaimat a földön fekve, megbilincselve rugdosták, vérző fejüket gumibottal ütlegelték, szemét magyarnak, mocskos árpádsávosnak nevezve őket. Ezt az újságíróknak is elmondtam, s ebből azt hozta ki az Index, hogy “Tomcat kifogásolta, hogy köztörvényesként kezelték.” Most, ahogy kifelé kísértek, udvariasan figyelmeztettek, nehogy belebotoljak a kábelbe, ami a folyosón kígyózott, meg nehogy elcsússzak a lépcsőn, nehogy beverjem a fejem az alacsony mennyezetbe. Mondtam is, hogy alezredeském, amikor befelé jöttem, miért nem volt ilyen aggodalmas? Aztán kinyílt a kapu, és ott álltunk öten a napfényben, ezer riporter kamerái előtt, csattogó vakuk kereszttüzében. Ott volt a családom, a riporterek fényképezték, ahogy anyám és Athina a nyakamba borulnak, ahogy kezet fogok barátaimmal, ahogy ügyvédem gyorsan elmondja: ez még nem a vége, csak enyhítés, mert a bíróság jogtalannak ítélte az előzetes letartóztatásomat. Mikrofonokat dugtak elém, záporoztak a kérdések: mi történt bent, igaz-e, hogy embertelenül bántak a foglyokkal, politikai fogolynak tekinti-e magát? “Jönnek a tüntetők!” – kiáltotta valaki, és a Markó utca túlvégéről sok száz embert láttunk futva közeledni, magyar zászlókat lengetve, bennünket éljenezve. A magyar zászlót, ami az elmúlt időkben lassan tiltottá vált. Utóbb tudtam meg, hogy az otthonunkat felforgató nyomozók le akarták foglalni bűnjelként a szekrényemben talált piros-fehér-zöld lobogót. Parancsnokuk mondta nekik telefonon, hogy azt nem kell, de megjegyezték, hogy nem értik miért.

Így érhetne véget a történet, a forradalmár kiszabadul, a tömeg a vállára kapja, a világ megtudja a sok szemétséget, és a diktátor megszégyenülve távozik, esetleg még ki is esik a Parlament erkélyéről. Jöhet a reklám. De sajnos nem. Messze még a vége. Az utcai rész lezárult, most jön az állásháború. Ezt a harcot nem azok fogják megnyerni, akik a rendőrökkel szembeszálltak. Az utcán nincs esély, nem is volt soha. Ez a harc a médiában folyik, és a pesti srácok az Interneten küzdenek. Tankok helyett kereskedelmi tévék jönnek, géppuskák helyett billentyűzetek csattognak, Molotov-koktélok helyett blogok és független hírportálok felelgetnek a média nagyágyúinak. A Rendszer gyengesége az, hogy nincs összehangolva. Nem szól le senki a piros telefonon ennek vagy annak a riporternek, hogy ma ezt vagy azt kell hazudni. Mindenki önállóan választja meg, hol és kit támad. Egyetértenek, de nem együtt mozdulnak. Ha összehangolnák, az diktatúra lenne, és abba azonnal belebuknának. Ez a csapda, amit maguknak állítottak, már csak bele kell lökni őket. Nagyon egyszerű a dolog: csupán meg kell írni az igazságot, mi történik a kábultan, zavarodottan csapkodó hatalom hátsó udvarában.

A pesti srácokat ötven évig csőcselékezték. Minket öt hónapig sem fognak. Kis forradalom, kis megtorlás. Az év végére nyoma sem lesz a Gyurcsány-kormánynak, csak figyeljétek. De Orbán Viktornak sem. Hogy ki lesz helyettük? Majd meglátjátok. Ki ismerte az ő nevüket, vagy gyakorlatilag bárki másét a mai vezetők közül 1988-ban?

Kint vagyok tehát, házi őrizetben, de kint. A másodfokú bíró állítólag a fejét fogta, amikor a letartóztatási végzéseket meglátta, úristen, mit művelnek ezek? Gyilkosokat helyeznek szabadlábra, Kulcsár Attilákat házi őrizetbe, de minket be az előzetesbe, ráadásul fegyház fokozatba? Az érdi gázoló, aki, mint emlékezhetünk, féltucat embert gázolt halálra száguldozós kedvében, köztük egy terhes kismamát, nyolcórás előállítás után mehetett, amerre látott. A makói kislányt benzinnel leöntő cigánygyerek is kint van. Itt azonban olyan dolgokért szabtak ki gyakorlatilag határozatlan időre szóló börtönbüntetést, amiért máskor kis összegű pénzbüntetés vagy csak ügyészi figyelmeztetés járna. Az előzetes letartóztatás alsó hangon 30 napra szól, de meghosszabbíthatják még 60 nappal, aztán 90-nel, és a határ a csillagos ég, pontosabban tíz év. Ha tévedtek, és ártatlan vagy, elnézést kérnek és hazamehetsz. Ennyi. De erről részletesen írtam börtönnaplómban. Innentől kezdve ezt tárom elétek: soraim szeptember 25 és 27 között kerültek papírra, a Venyige utcai fegyházban, és bár néhány dolog azóta már változott (például több tucat foglyot szabadon engedtek), a lényeg sajnos még mindig aktuális.

Mielőtt részletesen beszámolnék nektek letartóztatásom körülményeiről, és az itt folyó disznóságokról – ha tévéműsort állítanék össze, a cím alatt a “folytatásos jogi horror” megjelölést használnám – néhány szót azoknak, akik farizeus módon hiszik, hogy ami az elmúlt napokban Budapesten történt, a “csőcselék” randalírozása volt, amit joggal fojtott el a rohamrendőrség.

Alig néhány évvel ezelőtt volt egyszer egy ország, amelyben sok-sok millió ember élt, s ezt az országot úgy hívták, hogy Szovjetunió. Nyomorban éltek ócska lakótelepeken, de szentül hitték, hogy ez a világ legmagasabb életszínvonala. Órákig kellett sorban állniuk kenyérért vagy borotvapengéért, de úgy tudták, ez más országokban is így van, sőt, a tőkés országokban olyan nagy a nyomor, hogy még borotvapenge sincs. Amikor 1976-ban egy szovjet repülőtiszt Japánba dezertált vadászgépével, hetekig nem hitte el, amit ott látott, hogy az emberek szabadon járnak-kelnek, nem deportálnak senkit, és az áruktól roskadozó polcokat nem csak az ő megtévesztésére rendezték be a boltokban. De ugyanígy nem hitték el ezt a világot azok a kevesek, akiket állami szolgálat szólított külföldre, és emlékezhetünk a klasszikus történetre is, amikor a magyar fiatalok berúgtak a Bécsből csempészett Coca-Colától, mert annyira elhitték, hogy az nem más, mint cukrozott pálinka.

Hogy az ember mit hisz, mit nem hisz a világból, csakis attól függ, mit mutatnak meg neki belőle. One man’s terrorist is another freedom fighter. Ne higgyetek azoknak, akik a fotelből kiszólva, a tévé elől okoskodják meg a világot. Attól, hogy te nem hiszel el dolgokat, még lehet minden igaz. Lehet, hogy csak akkor látod meg, ha elkötsz egy vadászgépet, és átrepülsz Japánba. De néha az is elég, ha ott vagy, amikor olyasmi történik, amiről az átlagember csak a tévéből értesül.

Ennek tudatában olvasd el, mi történt velem és társaimmal, akiket a szeptember 19-22-i események kapcsán előállítottak, és most csaknem valamennyien előzetes letartóztatásban várjuk a sorsunkat Budapest különböző büntetésvégrehajtási intézményeiben.

Mint azt Athina korábbi írásából és a rendőrségi fogdából kijuttatott rövid üzenetemből már nyilván tudjátok, otthonomban fogtak el a Nemzeti Nyomozó Iroda emberei, és az Andrássy út 60-ba vittek. Azzal gyanúsítottak, hogy segítséget nyújtottam a Szabadság téri “szovjet hősi emlékmű” megrongálásához. (Az Interneten terjedő tévhitek eloszlatására közbeszúrnám, hogy ez az emlékmű nem sírhely, nincsenek alatta katonák maradványai, és semmiféle nemzetközi egyezmény nem vonatkozik rá.) Mire odaértünk, az eleinte roppant barátságtalan rendőrök kissé megenyhültek, hiszen a kocsiban elmondtam nekik, mi történt az MTV székháznál valójában, hogyan tartották fogva a tévé biztonsági őrei a tüntetők követeit, és hogy a rohamrendőrök parancsnoka nemhogy nem tett semmit e törvénytelenség hallatán, de embereit rohamra vezényelte az akkor még békésen fellépő tömeg ellen, agyba-főbe veretve többek között nőket és időseket. Sokan kérdezgették gúnyosan, hogy ugyan miért nem láttak egyetlen, a megszorító intézkedések miatt elkeseredett kisnyugdíjast sem a rendőrökkel hadakozó “futballhuligánok” között. Ostoba kérdés. Nyilvánvalóan a fiatal férfiak voltak azok, akik a tömeget ütlegelő, huligánként tomboló rendőrökkel szembeszálltak, nem Gizi néni a járókeretével. Hogy voltak-e köztük úgynevezett “futballhuligánok”? Nos, kétségkívül voltak, de azért ne képzeljük már mindenhová a “Fradi B közép” néven emlegetett mumust, akikről a legtöbb ember azt se tudja, kicsodák-micsodák, csak hallották a tévében, hogy vannak. Még közülük is csak harminc-negyvenen vannak, akik a meccseken tényleg kavarják a balhét. Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy ennyien futamítottak meg több, mint ezer rendőrt? Nézzük csak meg a média híradásait, kiket tartóztattak le később! Több rendőrtisztet, csak a példa kedvéért, de voltak ott egyetemisták, közönséges kétkezi munkások, tizenéves gimnazisták, és például egy miniszteri kitüntetésben részesített, több diplomás szociológust, kormánytanácsadót is előzetesbe dugtak az események kapcsán. Arról se feledkezzünk meg, hogy volt olyan rendőr alegységparancsnok, aki, miután átlátta, mi folyik itt, egységének a sisak levételére és a felszerelés letételére adott parancsot. Álságos tehát a média szarkeverése a “csőcselékről” és a “huligánokról”, annál is inkább, mert leginkább a rendőrök némelyike viselkedett huligánként.

Az Andrássy úton rövid időre az előállító fogdába zártak, ám rövidesen jöttek értem a nyomozók, és elvezettek kihallgatásra. Itt részletesen kifaggattak arról, hogy mi és hogyan történt a ruszki emlékműnél, kit ismertem a jelenlevők közül, és így tovább. Belemondtam a jegyzőkönyvbe, hogy vajon anna fényében is elítélendő-e az emlékmű megrongálása, hogy ideológiai folytonosságot képez az 1956-ban ledöntött Sztálin-szoborral, vagy az 1989-90 során lerombolt más kommunista emlékművekkel. melyek elpusztítása a hivatalos történelemírás és politika szerint is a magyar nemzet legmagasztosabb pillanatai közé tartozik, illetve vajon miért elítélendő éppen ennek az építménynek az önkényes eltávolítása, amikor a negyvenes évek során a nem csak Prohászka Ottokár szobrát hasonló módszerekkel ledöntő, de a Gömbös Gyula-szobor több halálos áldozattal járó felrobbantásában is részt vállaló Faludy György Budapest díszpolgáraként halt meg néhány hete, s temetésén közjogi méltóságok is lerótták tiszteletüket. Avagy miért nem ítélték el soha az 1990-es taxisblokád résztvevőit közúti forgalom akadályozásáért, olyannyira, hogy az ilyen ítélet kiszabását tiltó jogszabály egyenesen a mai Alkotmány részét képezi?

Kihallgatásom után visszavittek a zárkába, ahonnan reggeli órákban kellett volna szabadulnom, lévén az előállítás legfeljebb 8 órás lehet. Meglepetésemre azonban egy határozatot dugtak az orrom alá, miszerint 72 órás őrizetbe vesznek, hivatalos személy elleni erőszak elkövetésének alapos gyanújával, mely 2-8 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Ráadásul a papíron az állt, büntetett előéletű vagyok. Mondtam, hogy engem ezzel eddig nem gyanúsítottak, s szerettem volna megtudni a gyanú alapját, de nem közölték. Panaszomat az előállítási határozat megfelelő rubrikájába is felvezettem. Rövidesen kezembe nyomtak egy laticelmatracot, rajta pokrócot, párnát, huzatokat, két törülközőt, miniszappant, és felvezettek az emeletre, egy négy fős zárkába, ahol már egy őrizetes aludt. Gyuszinak hívták, harminckilenc éves volt, és csalás gyanújával dekkolt bent már néhány hete. Rendes és intelligens fickónak bizonyult, sokat beszélgettünk, és esténként a kis rádióján izgatottan figyeltük a híreket.

Amint az várható volt, a rádiók szinte kivétel nélkül a szegény rendőrök sérülésein sopánkodtak, illetve rendőri szakértők igyekeztek megmagyarázni a brutális fellépést, melynek valahogy szinte a legritkább esetben lettek áldozatai a “futballhuligánok”, valahogy mindig fiatal nők, egyszerű arra tévedt járókelők kerültek a gumibotok elé. Szemérmesen hallgattak a Hír TV riporterének törött karjáról is, vagy a 72 órás őrizetbe vett 14 éves kislányról, akiről pedig több helyen beszámoltak.

Másnap délután vittek újra kihallgatni. Három nő fogadott az irodában, és elmondták, hogy ügyemet az ügyészség vette át. Végre megtudtam, hogy miféle “hivatalos személy elleni erőszakot” követtem én el. Azzal gyanúsítottak, hogy én vezettem a tömeget a Szabadság téren a vízágyús kocsi ellen, az én irányításommal akasztották meg azt, és segítettem is felborítani, amivel veszélyeztettem a benne ülő rendőrök testi épségét. Nem tudom, honnan szedték ezt az ökörséget, hiszen – mint nekik is elmondtam – éppen itt, az autóról lepattanó törött üvegtől sebesült meg a kezem olyannyira, hogy tizenkét öltéssel kellett összevarrni, és a tömeget nem vezette senki, de ha akartam, se tudtam volna, mert olyan káosz uralkodott. Igaz, teljesen mindegy volt, mit vallok. Ekkor már nyilvánvalóan eldöntetett, hogy akit az elmúlt napokban akárhol, akárhogyan begyűjtöttek, fogságban marad az események végéig, ha szükséges, ha nem. Bár a kihallgatás semmiféle bizonyítékát nem hozta a terhemre rótt bűntett elkövetésének, és a gyanúsítás alapját továbbra sem közölték, őrizetben maradtam. Fogságom alatt felkeresett ügyvédem, Dr. Gaudi-Nagy Tamás, és tőle végre konkrétabb híreket kaptam odakintről, mint amennyi Bolgár György betelefonálós rádiókabaréjából kiderült.

Előrebocsátom, nem voltam ott sem a Blaha Lujza téren, sem a Nyugatinál, így nem tudom, mi történt ott pontosan, s azt mégannyira sem, hogy miért pont ezeken a helyeken tört ki balhé. A Blahát még csak-csak értem, onnan a tömeg a Köztársaság téri MSZP-székház elé akart vonulni. Ügyvédem szerint a rendőrök itt teljesen szabálytalanul hajtották végre az oszlatást, semmiféle felszólítást nem intéztek az emberekhez, hanem azonnal könnygázgránátokat lőttek. Tették ezt állítólag nem az előírt módon, ferde röppályán a tömeg feje fölé hajítva, hanem egyenesen az emberekre célozva a gránáttal, ami több súlyos sérülést is okozott. Aztán persze csodálkoztak, hogy a tüntetők vehemensebbje jól fejbecsapkodta őket utcakövekkel. De mondom, nem voltam ott, nem tudom, valóban így történt-e mindez, mindenesetre szemtanúk, akikkel később beszélgettem, egybehangzóan így írták le az eseményeket. Éjszaka a zárkából hallottuk a rendőrszirénákat, aztán az Oktogontól közeledő tömeg kiáltozását, a könnygázgránátok puffogását, majd rövidesen ahogy az előállítottakat faggatják nevük és más adataik felől. De hiába vártuk, a mi cellánkba nem tettek egyet sem közülük. Napokkal később találkoztam csak velük, de ez egy későbbi történet.

A 72 órás őrizet letelte előtt megint jöttek értem, és közölték, hogy most bírósági tárgyalásra visznek, ahol eldől, előzetes letartóztatásba helyeznek-e. Nosza, gondoltam, ebből nagy baj nem lehet, hiszen már így is súlyos jogsértést követtek el, amikor 72 órás őrizetemet egy menet közben kitalált, mindenféle alapot nélkülöző gyanúsításra rendelték. Átszállítottak a Budai Központi Kerületi Bíróságra, ahol megtudtam, hogy két további személyt gyanúsítanak a ruszki emlékmű rongálásával. Az egyik Robin, az én fényképem alapján, amely az obeliszk (vagy ahogy a jegyzőkönyvekbe írták tanult nyomozóink: obelix) mellett, kalapáccsal a kezében ábrázolja őt, noha már a blogban is közöltem, hogy az csak beállított kép, illetve egy Szilvási Péter nevű fiút, akit valami sajtóban megjelent fotó alapján tartóztattak le. A folyosó zsúfolásig megtelt az ilyen és ehhez hasonló ügyek gyanúsítottjaival és kísérőikkel. A gyanúsítottak szinte kivétel nélkül átvérzett kötést, rögzítőgipszet viseltek, néhányuknak cafatokban lógott a ruhája, szét volt szabdalva a cipője. Jobb nem lévén, a hosszú várakozás alatt az engem kísérő rendőrökkel beszélgettem, akik egyébként nagyon tisztességesen bántak velem, és ugyanezt elmondhatom az Andrássy úti fogdán engem őrzőkről is. Mint később kiderült, ezzel rendkívüli szerencsém volt, de erről később.

Hamarosan szólítottak hármunkat, és hat rendőr kíséretében, vezetőszíjon bemasíroztunk a tárgyalóterembe. A bíró egy unott, középkorú nő volt, akiről lerítt, hogy már akkor eldöntötte, hogy mindenkit szétszívat, amikor reggel felkelt. Nagyjából egy retkes patkányt szokás úgy méregetni, ahogy végignézett rajtunk, hozzávéve némi felháborodást, hogy alantas létezésünkkel raboljuk az idejét. Ilyen arckifejezést mindenki láthatott már az igazgató nénin, amikor a napközis tanárnő berángatta hozzá, diadalmasan lóbálva a másik kezében az elkobzott matchboxot, mint a közrend megsértésének cáfolhatatlan bűnjelét. Ilyenkor ugyebár a kutyát sem érdekelte, hogy mi történt, csak az, hogy a megtorlás megfelelően példás legyen. No, hát a mi igazgatónéni-bírónőnk sem hazudtolta meg ezt az arckifejezést. Amikor az ügyész előadta előzetes letartóztatásba helyezésünkről szóló kérelmét, egyszerűen letorkollta a szólni kívánó Dr. Gaudit, és csak kisebb szópárbaj árán sikerült elérni, hogy ügyvédem egyáltalán megszólalhasson. Röviden tiltakozott az intézkedés ellen, hangsúlyozva, hogy ennél messze súlyosabb bűncselekmények elkövetőit is szabadlábon szokták hagyni, ide értve például az érdi ámokfutót, aki hat embert, köztük egy terhes kismamát gázolt halálra egy buszmegállóban. De a Szabadság téri emlékmű korábbi megrongálóit is említette, akik bizonyítottan egymillió forint feletti kárt okoztak, mégpedig elkövetőként, és nem egyszerű “feltételezett bűnsegédként”, mégsem csukták le őket. Mindez azonban nem érdekelte a bírónőt. Szót kértem én is, és ezt is meglehetős huzavona követte, lényegében annak eldöntése felett, hogy mint az emberiség szemetének, van-e jogom rabolni a Tisztelt Bíróság idejét. Hiszen úgyis csak valami ide nem illő, szánalmas makogás várható tőlem, aminek jobb elejét venni azzal, hogy nem hagynak két szónál többet mondani. Végül finoman rávezettem az unottan óráját nézegető bírónőt, hogy nem egy agyatlan putriscigány vagyok, bár praxisában nyilván ezekből fordul elő több, és felvethettem egy apró aggályomat.

– Gergényi Péter tábornok úr azt nyilatkozta a sajtónak néhány napja, hogy a Szabadság téren a tömegoszlató kocsit a tüntetők Molotov-koktélokkal gyújtották fel, és a rendőrök életüket mentve menekültek ki belőle, s így keveredtek a tüntetők közé. Namármost, két eset lehetséges. Az egyik, hogy a cselekmény, amellyel engem vádolnak, meg sem történt. A másik lehetőség, hogy Budapest rendőr-főkapitánya valótlanságot állít. Ebben az esetben azonban a nyomozó hatóság elfogultsága egyértelmű. Tehát, mi a tisztelt Bíróság véleménye?

A bírónő egy percre elgondolkodott, majd kivágta, hogy a nyomozást nem a rendőrség, hanem az ügyészség vezeti, és mindenkit kizavart, hogy ítéletet hozzon. Nem túl meglepő módon úgy döntött, hogy valamennyiünket előzetes letartóztatásba helyezik, mert “fennáll a szökés és a bűnismétlés veszélye”. Szökés, mi? Egy rongálás maximum szabálysértés, a hivatalos személy elleni erőszakra meg egy fél szó bizonyíték sincs (de a gyanúsítás alapját sem ismerem, mindmáig sem). Minek szöknék? És miféle bűnismétlés? Megint lebontom a ruszki emlékművet? Netán keresnék egy másik tömegoszlató kocsit, mert abból úgyis annyi mászkál, és addig ordibálok a járókelőknek, míg felborítják? Röhej. De még röhejesebb, hogy a zavargások miatt előállítottakat kivétel nélkül előzetesbe dugták, tekintet nélkül a gyanúsításuk tárgyi súlyára, pláne bárminemű bizonyítékokra. Egy rabtársam mesélte, hogy amikor bevezették a tárgyalásra, tévedésből az előre megírt ítéletet nyomták a kezébe, amelyen már aláírva, lepecsételve ott virított: 30 nap előzetes. Kis 56-unknak megvannak tehát a kis koncepciós perei is. Ezt a srácot egyébként Nagy Lászlónak hívják, ha valaki szeretne vele később interjút készíteni.

A tárgyalás után rövid időre betettek egy zárkába, aztán többedmagammal felsorakoztattak bennünket a folyosón, amíg megjön a rabszállító autó. Itt pár percre egyedül maradtunk, így végre volt alkalmam szót váltani más foglyokkal. Mellettem egy húsz év körüli srác állt.

– Te miért vagy bent? – kérdeztem tőle.
– Hatósági személy elleni erőszak – felelte.
– Dobáltad őket?
– Egy fenét! – kanyarította elém a bírósági végzést. – Azzal vádolnak, hogy motorral belehajtottam a rendőrök sorfalába.
– És ez igaz?
– Dehogy igaz. Hárman mentünk, két motorral a Nagykörúton, amikor a balhé volt. Amikor a Nyugatihoz értünk, már vége volt, csak pár ember lézengett, meg rendőrök mindenhol. Befordultunk a Podmaniczky utcára, mire a rendőrök ordítani kezdtek, hogy arra nem lehet menni! Megálltunk, mire a rendőrök motorostul fellökték a haverjaimat, és gumibottal agyba-főbe verték. Na, gondoltam, én nem várom meg, míg hozzám is odaérnek, gázt adtam és elpucoltam. Másnap rám törték az ajtót, a saját lakásunkban összevissza vertek, és most itt vagyok.

A mellette álló srác – mit szépítsük – baromi büdös volt. Elmondta, hogy a Kossuth térről hozták ki, és immár négy napja nem engedték mosakodni.

– És mivel vádolnak? Te is hivszem elleni?
– Á, nem, én nem. Én csak lehugyoztam a koporsót.
– Milyen koporsót?
– Hát amit a Kossuth téren felállítottak. A Gyurcsány-kormány jelképes koporsóját.
– És ezért előzetesbe raktak?
– Ezért.
– De hát ez egy sima helyszíni bírságos szabálysértés… közterületen való vizelés!

Válaszul a srác az orrom alá dugta a papírját. Az őrizetbe vétel oka: államellenes szervezkedés alapos gyanúja. Mellette pedig leírva a súlyos, államrendet veszélyeztető cselekmény, ti. a köztéri hugyozás. Gerő elvtárs tapsikolna a gyönyörtől.

További beszélgetésre nem volt alkalom, mert visszajöttek a rendőrök, és betereltek bennünket a rabszállítóba. Szirénázva rongyoltunk vissza Pestre, egyenesen a Markó utcai BV intézetbe. Itt két, shotgunnal felfegyverkezett smasszer bekísért bennünket a kapun, be a börtönudvarra, majd a rendőrök aláírtak pár papírt, és távoztak.

– Mindenki a falhoz! – ordították a smasszerek, és mi felsorakoztunk, arccal a fal felé. Csomagjainkat lerakatták velünk, majd üvöltve terpeszállásba parancsoltak mindenkit, és arccal a falnak kellett dőlnünk, miközben a fejünk balra néz, bal kezünk a hátunk mögé van téve, jobb kezünk pedig a mellettünk álló baljához van bilincselve. A testsúly persze az ember fején nyugszik, nem a lábán, az összebilincselt kezek pedig minduntalan lehúzzák egymást. Tessék, kedves olvasók, ki lehet próbálni akár bilincselés nélkül is, csak egy pár percre. Az őröket az sem érdekelte, hogy sokan kötést viselnek a fejükön.

– Na, disznók – kedveskedett az egyik pribék – most így fogtok állni! Aki elfárad, az el van fáradva. Akinek pisilnie kell, az bepisil. Akinek kakilnia, az bekakil. De nem mozdul meg! Akit meglátunk, hogy mozdul, azon azonnal kényszerítő eszközt alkalmazunk. Világos?!

Ezzel megkezdődött az álldogálás. Nem tudom, meddig álltunk így, de biztosan nem öt percig, mert amikor a falhoz parancsoltak bennünket, verőfényes délután volt, amikor pedig végre befejeztük, csillagos éjszaka. Persze nem volt ez ilyen egyszerű. Ahogy beígérték, használták is a kényszerítő eszközt, közismertebb nevén a gumibotot. Az első srácnak, aki kicsit megmozdult, azonnal kirúgták a lábát, majd amikor nem tudott felállni, társaik röhögése és biztatása közepette agyba-főbe verték. Közben még jöttek rendőrautók, további őrizetesekkel, azoknak térdelést parancsoltak, hátul összeakasztott lábakkal, úgyszintén fejjel a falnak dőlve, arcukat balra fordítva. Ezt is lehet próbálgatni. Közben folyamatosan ment az üvöltözés, a fenyegetőzés, az őrök egyre jobban behergelték magukat, és már okkal-ok nélkül csépelték az embereket. “Dobáltad a rendőröket?!” Puff, már ütötték is a földön fekvő, megbilincselt embert. “Te bántottad a lovat?!” Vagy: “Fradista vagy, te szemét?!” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket ordítottak ránk, közben folyamatosan fenyegetőzve, hogy aki megmozdul, agyonverik, kiherélik. Óvatosan megkockáztattam egy hátrasandítást, amit szerencsére nem vettek észre, mert éppen a térdelők közül rugdostak valakit a földön. Közben a BV néhány női alkalmazottja távozott éppen az épületből, munkaideje végeztével, mosolyogva köszöntek “túlórázó” kollégáiknak, és mintha semmi rendkívüli nem történne, távoztak. A verésekből különösen kivette a részét egy cigány törzsőrmester, akit a társai emlékeim szerint Attilának szólítottak. Szidalmazta a “magyar kurva anyánkat”, mocskolta az Árpád-sávos zászlót és a turulmadarat, amit szerinte mi viseltünk, esküdözve, hogy innen nem jutunk ki élve, szétver mindannyiunkat. Talán alig százhatvanöt centijének tudható be, hogy előszeretettel esett neki a nagyobb termetű srácoknak. Hallottam, ahogy egyikükkel így üvöltözik: “Mi a neved? Kállay? Az valami cigány név, mi?!” Ezzel a cigánynak nyilvánított Kállayval, akinek a keresztneve egyébként Dániel, most közös zárkában ülünk. Bűne egyébként az volt, hogy megkísérelte kővel bedobni a TV székház ablakát, eredménytelenül.

Hiába lett vége az udvari mókának, a szemétkedés folytatódott odabent. “És csak várjátok meg az éjszakát! Reggelre kislányok lesztek!” – biztattak bennünket a smasszerek. Felvételezésünk során összevissza kergettek bennünket – tessék ezt szó szerint érteni – a különféle irodák, letéti raktárak és orvosi rendelők között. Hogy ne legyünk láb alatt, míg sorban állunk, egyszemélyes, telefonfülkényi kis zárkákba – börtönszlengben “szárazhugyozókba” – lökdösték be, akit éppen nem tudtak hová irányítani. Aki odakint maradt, azzal folytatták a falhoz támasztós – lábkirúgós játékot, válogatott szidalmakkal kísérve. Robinról valahogy kiderítették, hogy köze volt Mortimerhez, gyorsan fel is írták, hogy őt feltétlenül cigányok közé kell rakni. Nekem szerencsém volt. A kezemen levő vágás miatt felzavartak az emeletre, a nagyobbik orvosi rendelőbe, ahol leszedték a gipszet, és jó darabig vizsgálgatták, mire megállapították, hogy vérömleny került a kézfejem bőre alá, azért érzéketlenedik meg lilul. Semmi gáz, fel kell kötni, és pár nap alatt elmúlik. Mire visszaértem, már csaknem minden rabot elosztottak, de rólam elfelejtkeztek. Így kerültem abba a hét fős, “létszámon felüli” csoportba, amelyet más BV-intézetbe irányítottak, mert a Markóban elfogyott a hely. Mondom, szerencsém volt: megszabadultam ezektől az állatoktól. Akik egyébként pont úgy viselkedtek, ahogy a média egyes képviselői szerint a tévé elfoglalásakor mi. A különbség, hogy mi a legyőzött vagy védtelen ellenfelet – mint a harcképtelenné tett oszlatókocsiban rekedt rendőröket, vagy a tévé ottfelejtett munkatársait – nem bántottuk. Nekünk elég volt ehhez az alapvető lovagiasság, nekik azonban a törvény betűje sem…

Hosszas zötykölődés után a rabomobil ismeretlen helyre érkezett velünk. Az autóból nem láttunk ki, nem tudtuk, hol vagyunk. Kérdeztem a két kísérőt, hogy hová hoztak, de csak egy rövid “kussolsz!” volt a válasz. Napokkal később tudtam csak meg, hogy a Maglódi úti (avagy Venyige utcai) fegyház előzetes letartóztatottaknak fenntartott szárnyába kerültünk. Arra készültünk, hogy itt is hasonló állatok fogadnak bennünket, mint a Markóban, de meglepetésünkre az itteni személyzet egészen más volt. Udvariasan és korrekten viselkedtek velünk, sőt, még kicsit örültek is.

– Végre feljavul az etnikai arány! – mondta egyikük.

Az őrök csendesen együttéreztek velünk, ők ugyanis vették a fáradságot belenézni az aktáinkba, és megértették, milyen piszlicsáré ügyek miatt varrtak be minket a nagyokosok. Volt, aki még egyet is értett velünk.

– Magát mivel vádolják? – kérdezte tőlem.
– Azzal, hogy lebontottam a Szabadság téri ruszki emlékművet – feleltem.
– Na, hát azt jól tette, épp ideje volt már.

Négyágyas zárkába kerültünk, s egyelőre, lévén csak előzetes letartóztatottak, nem kaptunk rabruhát, saját civil öltözékünket viselhettük. A börtön igen kulturált és modern épületnek bizonyult, és a cella, vagy inkább nevezhetnénk szobának, inkább hasonlított egy olcsó szocreál turistaszállóra, mint fegyintézeti zárkára. A benti életről majd később írok, egyelőre ez is legyen elég, hiszen egy meztelen tollbetéttel írok, és már a 11. oldalnál tartok.

S hogy mi lesz most? Tessék, a jóslatom. Az előzetes letartóztatás elleni fellebbezéseinket el fogják utasítani. Szabadulásunk október 22-én lenne, de biztosan be vannak szarva, hogy esetleg valami balhét csinálunk október 23-án, ezért az utolsó percben meghosszabbítják 60 nappal. Az elsőfokú tárgyaláson pedig mindenkit elítélnek, tekintet nélkül a bizonyítékokra vagy azok hiányára. A sajtó ünnepelni fogja a “huligánok” példás büntetését. A másodfokú tárgyaláson pedig mindenkit felmentenek, akit lehet, de erről már nem fog értesülni a közvélemény. Ezt követően pár évig pereskedni fogunk az állammal, végül rekordösszegű kártérítést verünk ki belőlük. De ez már nem ebben a kormányciklusban lesz.

Holnap írok még arról, miként alakulnak a dolgok, ki miért van bent, és hogyan verték össze. Csúnya történet ez korrupt, kézivezérelt hatóságokról, szabadjára engedett indulatokról és propagandáról. Nem kétlem, hogy volt olyan, aki az utcai csetepaték során valóban súlyos bűncselekményeket követett el, bár én ezidáig még eggyel sem találkoztam. (S hogy mi a bűncselekmény, az is relatív, volt idő, amikor az emberek Dunába lövése sem volt az.) Pedig nem a börtönudvari meséket szedtem össze arról, hogy mindenki ártatlan, hanem azt, amit hivatalos iratokon, pecsétes bírósági végzéseken saját szememmel láttam.

Börtönben írt feljegyzéseim első része eddig tartott. Ezt postán küldtem el a börtönből Dr. Gaudi-Nagy Tamásnak, és pénteken kapta meg. A második rész még nem érkezett meg, ezért csak hétfőn vagy kedden tudom begépelni. A harmadik részt, a szabadulásom előtti eseményeket ezután olvashatjátok.

http://blog.tomcatpolo.hu/

Published in: on 2006 október 1, vasárnap at 23:04  Vélemény?  

Szolzsenyicin idézet

“A kommunistáknál kártékonyabb és veszélyesebb embertipust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek; egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

Alekszandr Szolzsenyicin

Published in: on 2006 október 1, vasárnap at 21:44  Vélemény?  

Demszky diktátori elszólásai (video)

Demszky diktátori elszólásai (video), katt ide!

Published in: on 2006 október 1, vasárnap at 21:31  Vélemény?  

Betiltott video, hol a sajtószabadság?

Betiltotta a diktatúra cenzúrája azt a videót, amin Sváby András jól szórakozik az MTV ostroma közben.
A Lúdas Matyi ezért felkutat hozzáférési lehetőségeket, hogy közzétegye és ezzel is borsot törjön a mocskos ÁVOs diktatúra kampós orra alá:
Sváby az MTV előtt, katt ide (User Name: kurucinfo2 Password: krtiv)

részletes hír a Kuruc.info-n

Published in: on 2006 október 1, vasárnap at 21:16  Vélemény?  

Tarlós ismét bekapta a hámozott banánt

2006-10-01. 05:14:28

Tarlós István keményvonalas jobboldaliságát már ismerjük. Kérlelhetetlen konzervatívként – győzelme esetén – felajánlotta Budapest főpolgármester-helyettesi posztját a szocialista Molnár Gyulának, négyszázhatvanötször elhatárolódott az őt ingyen támogató Jobbiktól, cserbenhagyta a Turul-szobrot, részt vett egy szélsőséges zsidó csoport demonstrációján, ahol a további zsidó bevándorlást támogatta, izraeli nagytőkéseknek nyújtott segítséget a Hajógyári sziget felvásárlásában, elhatárolódott a forradalomtól és hazatérésre szólította fel a Kossuth téri tüntetőket.

Legutóbbi, stratégiai partnereinek adott interjújának zaftosabb részleteit itt olvashatják:

“Hogyan kommentálja az MTV ostromát és az azt kiváltó eseményeket? Mi a véleménye a rendőri intézkedések hiányáról, melynek következtében a tüntetők behatolhattak az MTV épületébe és szabadon garázdálkodhattak?” – teszi fel első kérdését Tarlós Istvánnak a Szombat nevű havilap két örömcionistája, Szegő Péter és Novák Attila.

“El kell választani a közterületi békés véleménynyilvánítást a randalírozástól és a garázdaságtól. Utóbbi kettő nem politikai, hanem rendészeti kategória. Ezekkel az emberekkel szemben – függetlenül politikai hovatartozásuktól – a legszigorúbban fel kell lépni. Ha jobbikosok voltak, akkor elhatárolódom a Jobbiktól” – csiripeli rögtön a még ki sem mondott elvárásoknak megfelelően Tarlós, akit – mint az köztudott – a Jobbik pusztán szívességből és ingyen támogat a főpolgármesteri választáson.

Kicsivel később így folytatódik az interjú: “Azt mondta, ha jobbikosok vettek részt a Magyar Televízió ostromában, akkor elhatárolódik tőlük. Ténykérdés, hogy ott volt Fejes István, a Fidesz, a KDNP, az MDF, a MIÉP és a Jobbik közös III. kerületi önkormányzati képviselőjelöltje.”

“Kérdés, hogy szervezetten, a pártjával volt-e ott vagy magánemberként. Ha a Jobbiknak ehhez kicsit is köze van, akkor elhatárolódom a Jobbiktól. Persze a feltételezéseket valamivel alá is kell támasztani” – használja rövid időn belül ismét az “elhatárolódom” kifejezést Tarlós, immáron parancsra.

“Filmfelvételek és fényképek bizonyítják, mint ahogy azt is, hogy jobbikos zászlót lengetett a csőcselék” – erőszakoskodik tovább a két harci kajmán, akik ÁVO-s szellemi elődeikhez híven nagy előszeretettel csőcselékeznek. Már Gerő szóhasználatában is magyart jelentett a “csőcselék”.

“Ha bizonyított tény, hogy a Jobbik szervezője vagy résztvevője volt a garázdaságnak, akkor elhatárolódom a Jobbiktól” – megy még lejjebb a pincébe Tarlós. “Ezen túlmenően azonban egy olyan párt cselekedeteiért nem tudok helytállni, amelyiknek nem vagyok a tagja” – fejezi be a választ egy közhelyes mondattal.

Arra a kérdésre, miszerint hogyan kíván kedveskedni megválasztása esetén a kaftános huligánoknak, így válaszol: “A belső VII. kerületben – de máshol is – lehet fejleszteni, de nem úgy, hogy a rituális fürdő, a kis zsidó üzletek, színházak, Budapest legértékesebb éveihez kapcsolódó zsidó tradíciók feledésbe merüljenek. Ezeket a hagyományokat fel kell éleszteni, mert Budapest elképzelhetetlen ezek nélkül. Vallásos emberként átérzem a vallásos zsidóság örömét és fájdalmát. Mindazokat a kegyeleti megnyilvánulásokat, vallási törekvéseket erősen támogatom, amelyek a zsidósághoz kapcsolódnak.”

“A Jobbik általi támogatottság és a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga meglátogatása – amit Merker Dávid az ön szemére vetett – között lát-e disszonanciát?”

“Merker Dávid tudatlan és neveletlen. Több párt és civil szervezet támogat, közülük csak egy a Jobbik, ráadásul most erősen kérdéses, hogy el kell-e határolódnom tőlük vagy sem” – kántálja tovább a főpolgármester-jelölt. Pedig nem kérdéses: már többször megtette.

Kedves budapesti jobbikosok! Jó választást!

Kuruc.info

Lúdas Matyi kommentár: ez a Tarlós csak annyiban különbözik a Demszkytől, hogy nem metszettpöcsű, de romlott szívében úgyanolyan bibsi kápó, neki is bármilyen bársonyszék helyett ugyanúgy a telaviv-i repülő egyik széke dukál. Nem retúr!

Published in: on 2006 október 1, vasárnap at 20:27  Vélemény?