On October 26th, police abused again Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on the streets of Budapest

——————–English———————-

On October 26th, police abused again Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on the streets of Budapest

Father Vértesaljai’s report about the most recent police propagated atrocity against him, in front of his Sacred Heart Church and Jesuit residence in Mary Street. First published on the HírTV website. Translation from Hungarian by Ms Anna Kiss György.

Civic guards attempted to interrupt the recording of an interview with Father Vértesaljai conducted by HírTV and the Polish State Television. Fr. Vértesaljai had been beaten by police during the demonstrations of October 23rd. The guards demanded to see the reporters’ permits for filming on Priest Lawrence Square, in the 8th district, where the Sacred Heart Catholic church stands. Later two policemen also arrived. Father Vértesaljai sent a letter to our office, in which he describes the latest abuse affected against him.

I, László Vértesaljai, Jesuit priest, who was beaten twice by police at the Fidesz General Assembly on October 23rd, would like to report on the illegal harassment by police and civic guards.

By prior arrangement, on Thursday 26th October at 8: 30 AM, the Polish TVP and the Hungarian HírTV arrived at Priest Lawrence Square, where the Sacred Heart Catholic church stands, and where they were going to prepare an interview with me. This was on the actual square, so not on the sidewalk, and not on the road. While I was speaking to the HírTV reporter about the brutality I had experienced on Monday 23rd, at the hands of police, two members of the 8th District civic guard demanded to see recording permits from both crews.

The translator for the Polish crew, Dr Orsolya Kovács, who is also the media liaison for the Polish Institute and Ms Tímea Turba, reporter of HírTV, informed the guards that according to current legislation, filming in public places is not prohibited. The guards threatened to call the police, and made conducting the interview impossible, until a few minutes later, a police car arrived carrying one uniformed policeman and one in civilian clothes. The uniformed policeman, upon getting out of the car went straight to the HírTV camera, and grabbed it, covering the lens, saying that the TV has no right to record images of a policeman on duty. He too demanded the permits, to which he received negative answers from both crews, who reiterated that what they were doing was legal, and both the police and the civic guards were demanding documents unnecessarily from law abiding journalists.

Meanwhile, one of the civic guards suggested he recognized the Polish translator, Dr Orsolya Kovács, and proceeded to threaten her, telling her not to dare stay in the 8th district because “she would get what was coming to her”. The translator succumbed to a crying fit, all the while the police were already inhibiting the filming of the interview.

At this time, Mr Csaba Bátonyi, a cameraman for RTL Klub (a commercial TV station) pulled up in his car, having seen the situation. Handing over his journalist identification, he asked the uniformed policeman to also identify himself. The policeman – while covering either the TVP or the HírTV cameras – repeatedly denied the request, saying, “Haven’t you heard of Gergényi’s (Budapest Chief Commissioner of Police) orders?” He could not provide enlightenment to our ignorance in what this could mean. Meanwhile, his colleague in civilian clothes, was attempting to speak to his superiors and find out what course of action to take. Because he was standing right beside me, I could hear the words from his mobile phone, which were at my chest height: “You’re stupid! They are allowed to film! Get out of there quickly!” On hearing this, the uniformed policeman handed back Mr Csaba Bátonyi’s ID and without another word, and without revealing their own identities, the two of them got back in their car and sped off at racing speed.

The cameras of both crews recorded the entire situation, except the scenes covered by the policeman’s hands. Csaba Bátonyi, calling the 112 police line, reported the incident, making a charge against un-identified individuals, who were passing themselves off as police and interrupting the filming of an interview.

The Polish TVP will report on the Warsaw evening news, about the abuse experienced by their crew, and have also lodged a complaint with the Polish Embassy in Budapest. (During the filming of the interview, when they filmed the police boot-marks on my national flag, members of the Polish crew burst into tears.)

László Vértesaljai
Jesuit priest

———————Magyar———————-

Október 26-án ismét bántották a rendőrök az utcán P. Vértesaljai László jezsuitát

P. Vértesaljai László jezsuita atya jelentése az őt ért újabb rendőri atrocitásokról 2006. október 26-án, otthona, a VIII. kerületi Jézus Szíve templom és jezsuita rendház előtt. Megjelent a HírTV honlapján.

Közterület-felügyelők akarták megakadályozni, hogy a HírTV, illetve a lengyel közszolgálati televízió egy-egy stábja interjút készítsen azzal a pappal, akit az október 23-ai zavargások alatt megvertek a rendőrök. Az ellenőrök engedélyeket követeltek a VIII. kerületi Lőrinc pap téren forgató tévésektől, majd két rendőr is a helyszínre érkezett. Vértesaljai László jezsuita pap eljuttatott szerkesztőségünkbe egy levelet, melyben beszámol az őt ért újabb atrocitásról.

Vértesaljai László jezsuita szerzetes, akit a rendőrök az október 23-ai Fidesz nagygyűlést követően kétszer is tettlegesen bántalmaztak, a közterület-felügyelet és a rendőri erők részéről történt törvényellenes cselekedetekről teszek jelentést.

Előzetes egyeztetés alapján 2006. október 26-án, csütörtök reggel fél kilenckor a lengyel TVP és a HírTV egy-egy stábja akart riportot készíteni velem a Budapest, VIII. kerületi Mária utca 25. szám alatti “Jézus Szíve” katolikus templom előtt, a Lőrinc pap téren (tehát nem az úton, s nem a járdán). Miközben a HírTV kamerája előtt nyilatkoztam az október 23-án engem ért erőszakos rendőri bántalmazásokról, a VIII. kerületi közterület-felügyelet két munkatársa felszólította a stábokat, hogy igazolják magukat, és mutassák a filmforgatási és területfoglalási engedélyt.

A lengyel stáb tolmácsa, dr. Kovács Orsolya, a Lengyel Intézet sajtóreferense és Turba Tímea, a HírTV riportere közölte velük, hogy érvényes jogszabály szerint közterületen engedély nélkül forgathatnak. A közterület-felügyelők rendőrséggel fenyegetőztek, és lehetetlenné tették a felvétel folytatását, mígnem pár perc elteltével megérkezett egy rendőrjárőr autó két rendőrrel – egyikük egyenruhában, a másik civilben. Az egyenruhás rendőr azonnal a HírTV kamerájához ment, kezével megragadta és eltakarta annak lencséjét, mondván nincs joga a tévéseknek szolgálatát teljesítő rendőrről felvételt készíteniük. Követelte a forgatási engedélyt, mire mindkét stábtól elutasító választ kapott, mondván, nem kell engedély, és ennélfogva mind a közterület-felügyelet munkatársai, mind a rendőrség jogtalanul követelnek szabályszerűen eljáró újságíróktól dokumentumokat.

Közben a közterület-felügyelet egyik munkatársa felismerni vélte a lengyel tolmácsot, dr. Kovács Orsolyát, majd megfenyegette, hogy ne merjen a VIII. kerületben tartózkodni, mert “megkapja a magáét”. A megfélemlített tolmácshölgy sírógörcsöt kapott, miközben immár a rendőrök akadályozták a filmforgatást.

Ekkor jött a tévés kollégák segítségére Bátonyi Csaba, az RTL Klub operatőre, aki autóval arra haladtában látta és megfigyelte az eseményeket. Sajtóigazolványát átadva kérte az egyenruhás rendőrt, hogy ő is igazolja magát. A rendőr – miközben hol a TVP, hol a HírTV kameráját takarta el kezével – megtagadta a többszöri és kifejezett kérést, utalva arra: “Maga nem hallott Gergényi rendelkezéséről?”. Értetlenkedésünkre nem adott felvilágosítást. Közben civil ruhás kollégája felettesével beszélt és eligazítást kért. Minthogy közvetlenül mellettem állt, hallottam a mellmagasságban tartott mobil telefonjából a választ: “Hülyék vagytok! Forgathatnak! Húzzatok el gyorsan!”. Erre az egyenruhás visszaadta Bátonyi Csaba operatőr sajtóigazolványát, majd anélkül, hogy bármelyikük igazolta volna magát, autóversenyzős startsebességgel “elhúztak”.

Az egész eseményt mindkét tévé kamerája rögzítette, kivéve a rendőrkéz takarta jeleneteket. Bátonyi Csaba az eset után a 112-es telefonszámon feljelentést tett “önmagukat rendőrnek álcázó, ismeretlen személyek ellen, akik akadályozták a két tévéstáb forgatását”.

A TVP az esti varsói híradóban számol be a stábot ért bántalmazásokról, melyről jelentést tettek a budapesti lengyel nagykövetségnek. (A velem készített interjú során, amikor filmre vették a zászlómon látható rendőrbakancs nyomait, megdöbbenésükben elsírták magukat a lengyel stáb tagjai).

Vértesaljai László
jezsuita pap

http://david.biacsi.net/b2/2006/10/26/oktober-26-an-ismet-bantottak-a-rendorok-az-utcan-p-vertesaljai-laszlo-jezsuitat/

Published in: on 2006 november 10, péntek at 11:20  Vélemény?  

This is how the Hungarian police assaulted twice Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on October 23 in Budapest

——————–English———————-

This is how the Hungarian police assaulted twice Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on October 23 in Budapest

The report on the police abuse that the Rev. Fr. László Vértesaljai, S. J., was subjected to on October 23, 2006. The report could be heard on Radio Vatican’s October 25 broadcast. It was prepared by the Hungarian edition of Radio Vatican. Recorded by Fr. David Biacsi, S. J.

A stir has been created throughout the Hungarian press by the news that Father László Vértesaljai, who was the responsible editor for Radio Vatican’s Hungarian branch between 1996 and 2002, was assaulted by the police during the October 23rd commemorations. We asked Father Vértesaljai to summarise the events for Radio Vatican’s listeners.

I warmly greet Radio Vatican’s listeners! Two days after the mass meeting on October 23, I’m still filled with an enormous sense of astonishment. I say that because at four o’ clock in the afternoon, on the day of Fidesz’s mass meeting at Astoria, Budapest, at which approximately a hundred thousand people were gathered, I too was present.

In the middle of the meeting, right after having sung the Hungarian national anthem and the Szekler anthem, I set off in the only direction possible, that of the Deák Ferenc square. I met Zsolt Semjén, then, saying goodbye to him, I moved on to the Károly ring road, when suddenly policemen were running past me. Whilst engaged in the process of running, they could each still find the time to strike not only me, but any other pedestrian nearby. I was dressed in my priest’s clothes, with a flag in my hand, but this appeared to be of little consequence to them. One of the policemen pushed me to the pavement, and while I was down, I took further blows from his colleagues.

Only when the policemen departed, did it strike me: good God, what’s going on here? That’s when I noticed that the policemen were firing tear gas grenades at the Astoria, at the junction of the Károly ring road, Múzeum ring road, Kossuth Lajos street and Rákóczi street, just where the commemorating crowd was about to set off home. I couldn’t believe my eyes, and I couldn’t believe that the police were capable of displaying such harsh aggression towards a defenceless crowd. I went among the demonstrators to see what could have caused such police brutality. Walking across the whole width of the street, I saw no sign of any demonstrator who was either carrying out, or would have carried out, any kind of aggressive act. The only thing that I could see was the quizzical expression in people’s eyes: why and how can this happen?

Then, following divine inspiration, I raised my flag and set off with a sense of great inner solemnity. Wearing my priest’s clothes, I advanced towards the policemen who were standing approximately three hundred metres away, opposite me. The crowds fell silent behind me, and I reached the police line and stood in front of each one of them in turn, looking at them. But I couldn’t see their eyes or faces because of their Perspex shields and visors. All I said to them was: “But why, why are you hurting us?” There was no answer, just a mumble rising from behind. The policemen who were standing in the back rows were shouting to the ones in the front line, saying: “Collar the priest, grab him!” I don’t know how the whole thing happened. I was just standing there completely defenceless, and I didn’t even want to defend myself, when from the back, two or three policemen’s hands reached out, and pulled me inside the phalanx. The police line opened, and I was pushed onto the pavement, surrounded by around eight or ten policemen behind the front line. They started beating me. Meanwhile I heard terrible swearwords connected to God and my mother, and the most offensive obscenities. Following this, somebody said, “Careful, this is a priest!” Several policemen stamped on our national flag. I wanted to defend it, so I threw myself on it, and said, “I’m not leaving without my flag”. This seemed to shake them up. Those who were afraid of getting into trouble for beating a priest then stopped the others. I stood up, and was then pushed out of that group, and backwards. Behind, there were further policemen who pushed me up against a wall, and shouted at me very rudely and pushed me, telling me to get out of here.

I didn’t get out of there, I didn’t disappear, but instead I went back, almost with renewed force. I cut my way through them and returned to the demonstrators, following my second beating, and started the real conciliatory work. I went back in order to at least join the peaceful ones, who were being humiliated and brutalised with such aggression. I stayed there until the police pushed us gradually back to the Kálvin square, at around ten or eleven o’clock. The people who were present – I don’t even want to call them demonstrators, because they were just peaceful people, but those in the front row, were very pumped up… some of them were even looking for stones and empty bottles. If saw such things, I took them out of their hands.

I have to say that priest’s clothes have a very strong effect, even in such moments as these. The simple fact that I was there as a priest, and I said, “Put that stone down, this is not appropriate to such a moment, they are the aggressors” caused most of them to put the stones down. Those who didn’t said to me, “Go away, this is not pacifism! Go away, you Ghandi”. I was so honorably dubbed! I am very happy that I stayed there, and I could defend them, because I wanted us, at least those who were Christian, to answer not with rage, even if it was righteous, but with the dignity of Christ.

Now, two days after the events, I have been to the Uzsoki hospital, where I have been x-rayed, and where a medical examination established that I took many blows, and that I had many green and blue bruises on my body. When a tear gas grenade hit me on my chest, it was the staff of my flag that saved me from suffering a more serious injury. When I fell on the floor the others helped me to get up.

Two days following these events, I ask myself this question: how could all of this happen sixteen years following the fall of Communism? I remember that in 1988, on the 30th anniversary of Imre Nagy and his fellow martyrs’ execution, I got into a similar situation. This was on the occasion when, on June the 16th 1988, at lot 301 of the New Public Cemetery, their fellow prisoners commemorated this brutal sentence, this murder, whilst still under the Communist regime. Following that, on the same day, June 16th 1988, the three hundred demonstrators who had been present in the cemetery gathered on Heroes square, in front of the Exhibition Hall. The police chased us away with tear gas and rubber truncheons, just as they did now. One year later, at the great national ceremonial reburial of Imre Nagy, Jenő Fónay, who yesterday received the highest recognition from president László Sólyom, in parliament, invited me to be one of those who reburied Imre Nagy and his fellow martyrs. After all this I can’t understand how such aggression and lies can persist. I think that no responsible Hungarian person, especially those with a Christian conscience, should remain silent, and they should be present where their conscience sends them, and I think that we should never, never cover up lies.

——————–Deutsch———————-

Auch auf deutsch: der Bericht von Jesuitenpater László Vértesaljai über die gegen ihn ausgeübten Tätlichkeiten durch die Polizei

Der Bericht von Jesuitenpater László Vértesaljai über die gegen ihn ausgeübten Tätlichkeiten durch die Polizei am 23. Oktober 2006 in Budapest. Zu hören war er in der Sendung von Radio Vatikan am 25. Oktober 2006. Angefertigt von der ungarischen Redaktion von Radio Vatikan. Aufgezeichnet von: P. David Biacsi SJ.

In der ungarisch-sprachigen Presse hat die Nachricht ein Echo ausgelöst, dass auch der Pater László Vértesaljai im Laufe der Gedenkfeiern am 23. Oktober 2006 seitens der Polizei Misshandlung erleiden musste. Er war in der Zeit zwischen 1996 und 2002 der verantwortliche Redakteur der ungarischen Sektion von Radio Vatikan. Wir haben Pater Vértesaljai gebeten, für unsere Hörer die Geschehnisse zusammen zu fassen.

Ich begrüße herzlich die Hörer von Radio Vatikan! Zwei Tage nach der anlässlich des 23. Oktober veranstalteten Großversammlung bin ich immer noch zutiefst bestürzt. Nämlich an dem Tag, als in Budapest in der Gegend um Astoria nachmittags um 16 Uhr die Großversammlung von FIDESZ mit ca. 100.000 Teilnehmern stattfand, war ich ebenfalls anwesend.

Inmitten der Großversammlung, als wir die beiden Hymnen, die ungarische Hymne und die siebenbürgische Hymne gesungen haben, dann ging ich los, wohin es möglich war: in die Richtung des Deákplatzes. Ich habe Zsolt Semjén getroffen, dann, als ich mich von ihm verabschiedete, trat ich hinaus auf den Karlsring, dabei liefen Polizisten an mir vorbei. Soviel Aufmerksamkeit konnten sie mir noch schenken, dass jeder von ihnen mich geschlagen hat, aber nicht nur mich schlugen sie, sondern alle dortigen Passanten. Ich hatte die Bekleidung eines Priesters, in der Hand hielt ich die Fahne, aber dies hat sie überhaupt nicht gestört. Ein Polizist schubste mich auf den Boden, und während ich fiel, haben sie auch weiter auf mich eingeschlagen.

Als die Polizisten vorbeigelaufen waren, dann kam ich wieder zu Fassung: gütiger Himmel, was ist hier los? Dann habe ich gesehen, dass die Polizisten mit Tränengasgranaten schießen, und zwar bei der Astoria, bei der Kreuzung des Karlsringes, des Museumringes, der Lajos-Kossuth-Straße und der Rákóczistraße – wo die feiernden Massen gerade dabei waren, nach Hause zu gehen. Ich wollte meinen Augen nicht glauben, dass eine dermaßen grobe Aggression seitens der Polizei gegen eine unbeschützte Menge passieren kann. Ich ging unter die Demonstranten um zu sehen, wodurch diese Aggressivität der Polizei ausgelöst wurde. Und dort, als ich die Straße in voller Breite durchgelaufen war, habe erfahren, es war kein einziger Demonstrant dort, der irgendeine aggressive Tat ausgeübt hätte. In den Augen der Menschen habe ich nur eines gesehen: aber warum, wieso kann das passieren?

Und dann, von einer göttlichen Idee geleitet habe meine Fahne aufgehoben und ging los, mit einer gewaltigen inneren Würde. Und so, in der Priesterkleidung ging ich in Richtung der vor mir in etwa 300 m Entfernung stehenden Polizei los. Die Menge wurde hinter mir still, und ich kam bei den Polizisten an, ich marschierte vor der Reihe, und schaute einzeln in die Gesichter, ich habe wegen den Plexiglasschildern und dem heruntergelassenen Visier her Augen, Gesichter nicht sehen können, und sagte lediglich: “Aber warum? Warum tut ihr uns das an?” Es gab keine Antwort, nur ein immer lauter werdendes Murmeln von hinten. Die hinten stehenden Polizisten haben nach vorne gerufen, dass “Zieh den Pfaffen ein! Fass ihn!” Und ich weiß nicht, wie es passierte, ich stand da, vollkommen unbeschützt, ich wollte mich nicht mal verteidigen, als die Hände von 2-3 Polizisten von hinten mich erfassten, haben mich hinter die Phalanx gezogen, die Reihe der Polizisten öffnete sich, mich hat man dort auf den Boden gezerrt, um mich herum standen 8-10 Polizisten hinter der Reihe der Polizisten, und fingen an mich zu schlagen. Dabei habe ich gehört, dass sie nach groben Obszönitäten gewaltig brutale, derbe Fluche gegen Gott und meine Mutter ausgestoßen haben, dann hörte ich: “Pass auf, das ist ein Priester!”. Mehrere Polizisten traten die Nationalfahne. Um diese zu beschützen habe ich mich auf die Fahne gelegt, und sagte, dass ich von hier so lange nicht fortgehe, bis sie meine Fahne zurückgeben. Und irgendwie wurden sie davon etwas nüchtern. Und dann diejenige, die Bedenken hatten, dass sie einen Priester geschlagen haben, und deswegen Probleme kriegen werden, haben die anderen zurück gehalten. Ich stand auf, und dann haben sie mich von sich hinaus gestoßen, nach hinten gestoßen. Hinter ihnen waren weitere Polizisten, diese haben mich an die Mauer gedrückt, mich geschubst und sagten zu mir in sehr grobem Tonfall, mich angeschrieen, ich soll mich verziehen, verschwinden.

Ich verschwand nicht und ich habe mich nicht verzogen, sondern ging zurück, mit Gewalt, ging durch sie durch, ging zurück zu den Demonstranten, nach meinem zweiten Verprügeln, und dann begann so richtig mein dortiger Friedensdienst. Ich ging zurück, damit ich dort wenigstens mit denen sein konnte, die friedlich sind, und die entwürdigt und die mit Gewalt misshandelt werden. Ich blieb dort so lange, bis die Polizei uns gegen 22-23 Uhr stückweise bis zum Kálvin Platz zurückgedrängt hat. Die Anwesenden – ich sage nicht mal, dass sie Demonstranten waren, weil sie keine Demonstranten, sondern einfache friedliche Menschen waren, aber welche in der Frontlinie waren -, die waren sehr aufgeregt, manche haben nach Steinen, leeren Flaschen gesucht… wenn ich so etwas sah, habe sie ihnen aus der Hand genommen. Ich muss sagen, die Priesterkleidung hat ein sehr hohes Ansehen, sogar in solchen Momenten. Einfach deshalb, weil ich dort als Priester anwesend war, und ich sagte: “Leg den Stein weg, das ist diesem Moment nicht würdig, die Aggressoren sind die!” und viele habe es auch getan. Und wer nicht, die sagten: “Geh weg von hier, das hat mit Pazifismus nichts zu tun! Geh von hier, du Gandhi!” Ich habe auch solche erhebende Titel bekommen. Ich freue mich sehr, dass ich dort geblieben bin, und sie beschützen konnte, damit wir, wenigstens die, welche Christen waren, gegenüber dem berechtigten Zorn mit der Würde Jesu antworten konnten.

Jetzt, zwei Tage später bin ich in das Uzsoki-Krankenhaus gegangen, dort hat man von mir Röntgenbilder angefertigt, und während der ärztlichen Untersuchung hat sich herausgestellt, dass ich sehr viele Schläge abbekommen habe, mein Körper ist voll mit grün-blauen Striemen. Als eine Tränengasgranate mich in Brusthöhe traf, dann hat gerade die Stange meiner Fahne davor beschützt, eine ernsthaftere Verletzung zu erleiden. Als ich dabei auf den Boden fiel, haben mir die anderen beim Aufstehen geholfen.

Zwei Tage nach den Ereignissen stellt sich für mich die große Frage, wie das alles überhaupt passieren konnte, 16 Jahre nach der Wende. Ich erinnere mich, im Jahre 1988, am 30. Jahrestag der Hinrichtung von Imre Nagy und der anderen Märtyrer… war ich in eine ähnliche Situation verwickelt, dann, als die ehemaligen Mithäftlinge noch während der Zeit der kommunistischen Diktatur, also am 16. Juni 1988 bei der Parzelle 301 des Neuen Öffentlichen Friedhofs eine Gedenkfeier über dieses brutale Urteil, über die Mordtat veranstaltet haben. Danach, also noch am 16. Juni 1988 trafen sich die dreihundert Demonstranten auf dem Heldenplatz bei der Ausstellungshalle, die auch im Friedhof dabei waren. Die Polizei hat uns damals ebenfalls mit Tränengas und mit Gummiknüppeln auseinander getrieben. Ein Jahr später, während des feierlichen großen, landesweiten Begräbnisses von Imre Nagy, wozu mich Jenő Fónay eingeladen hat, der gerade vorgestern vom Staatspräsidenten László Sólyom die höchste Ehre erwiesen bekommen hat, damit auch ich unter denen sein konnte, die Imre Nagy und die anderen Märtyrer bestatten.

Danach verstehe ich nicht, dass einerseits diese Aggression passiert… und das zweite, dass diese Lügerei fortgesetzt werden darf. Ich denke, dass alle verantwortlichen ungarischen Menschen, besonders die mit christlichem Gewissen, nicht schweigen dürfen, sie müssen dort anwesend sein, wo ihr Gewissen sie hinführt, und niemals, niemals dürfen wir das Lügen verschweigen.

——————–Espanol———————-

El sacerdote jesuita húngaro Padre Ladislao Vértesaljai da testimonio de cómo vivió los acontecimientos de la tarde y de la noche del 23 de octubre del 2006 en Budapest

El sacerdote jesuita húngaro Padre Ladislao Vértesaljai da testimonio de cómo vivió los acontecimientos de la tarde y de la noche del 23 de octubre del 2006 en Budapest, capital de su Patria. Ese día era fiesta nacional y ademas este ano se conmemoran los 50 anos del heróico sublevamiento del pueblo húngaro contra la ocupación soviética en 1956. El testimonio que sigue fue transmitido por Radio Vaticana en su emisión del 25 de octubre.

Ha tenido gran resonancia en la prensa húngara, la noticia, de cómo con ocasión de las conmemoraciones del 23 de octubre, relata las atrocidades de la policía que alcanzaron al P. Ladislao Vértesaljai, quien entre 1996 y 2002 fue el redactor responsable de la sección húngara de Radio Vaticana. – Hemos pedido al padre un resumen de lo ocurrido para los oyentes de nuestra Emisora.

Saludo con afecto a los oyentes de la Radio Vaticana. Dos días después del gran mitin del 23 de octubre mi alma está inmersa en la más profunda consternación. Aquel día, en Budapest, delante del Hotel Astoria [en el cruce de dos avenidas en el centro de la ciudad], a las 4 p. m. tuvo lugar una gran concentración a la cual asistían centerares de miles de personas. Fue convocada por el Partido Fidesz. Yo también estaba presente. Terminamos el mitin cantando el Himno Nacional. Entonces partí en la única dirección posible: hacia la Plaza Deák. Apenas comencé a caminar por la Avenida Carlos, de repente muchos policías pasaban corriendo a mi lado. Todos, al correr, descargaban su bastón de goma sobre mi, pero no sólo sobre mi sino sobre todos los presentes sin distinción alguna. Yo iba de sacerdote llevando en mi mano la bandera nacional, pero eso no les perturbaba en absoluto. Uno de los ellos me empujó y caí al suelo. Aún así, estando en tierra, seguían dándome golpes. Cuando desaparecieron, comence a cobrar aliento. “Dios mio, ?qué está pasando aquí?” Entonces, me di cuenta que los policías estaban disparando bombas lacrimógenas precisamente en el cruce de las avenidas donde la multitud comenzaba a dispersarse para regresar a sus casas. No creian mis ojos que una agresión tan burda de parte de la policía en contra de una multitud indefensa pudiera darse. Me mezclé entre la gente para cerciorarme qué podría haber provocado la agresividad de la policia. Pasando de un lado a otro de la avenida constaté que no había ningun manifestante que hubiera cometido una acción agresiva. Solamente ví en los ojos la estupefacción: Pero, ?a qué viene esto? ?cómo es posible una cosa así?

Y entonces, como movido por una inspiración divina, levanté mi bandera, y me puse a andar con gran solemnidad. Vestido de sacerdote, me dirigí hacia el cuerpo de la policía que estaba unos 300 metros distante de mi. Detrás la multitud se quedó callada. Pasé delante de ellos, mirando a la cara de cada uno – ni sus ojos ni sus rostros los pude ver porque el escudo de plexi y el casco bajado los tapaban. Sólo podía decir algo así: ?Por qué, por qué nos están tratando así? No hubo respuesta, sólo un murmullo creciente desde detrás, pues los ultimos policías gritaban a los de delante: !Agarra al cura! !Traerlo para aca! No se cómo pasó todo, yo solo estaba parado allí completamente indefenso, no quería ni defenderme, cuando dos o tres manos de policía se extendíeron desde atrás, me agarraron, el cuerpo policial se abrió, me tiraron al suelo y ocho o díez policías me rodearon y me dieron golpes. Entre tanto, escuchaba blasfemias horrorojas e insultos a mi madre. Pero oí también la voz de uno: “Cuidado, !es un sacerdote!” Varios policías pisaron nuestra bandera nacional. Para defenderla, la cubrí con mi cuerpo y dije: !No me voy de aquí hasta que no me devuelvan mi bandera! Al oir esto, de alguna manera, comenzaron a recapacitar. Entonces, aquellos que temían que podría surgir algún problema por pegar a un sacerdote, frenaron a los demás. Me puse de pie, y me echaron detrás de ellos. Allí, un nuevo cordón se acercaba, me empujaron contra la pared y se dijeron ami de una manera muy grosera, tirandome y gritándome que me largue, que desaparezca. No me fui, ni desaparecí, sino con fuerza abrí brecha en el cuerpo policial y regresé de vuelta a los manifestantes. Regresé para estar al lado de los que son pacíficos, humillados, quienes eran víctimas de la violencia. Me quedé con ellos hasta alrededor de las 10 o las 11 de la noche. Entre tanto los policías nos iban empujando poco a poco hasta la Plaza Calvino.

Respecto a los presentes no uso la palabra “manifestantes” porque no eran manifestantes sino sencillamente personas pacíficas, sin embargo, los que quedaban en la primera fila eran muy vehementes. Alguno que otro buscaba piedras y botellas vacías… Cuando ví esto, se las quité de la mano. Puedo decir que mi distintivo sacerdotal me daba enorme respeto en esos momentos. Simplemente como yo estaba allí como sacerdote, al decir: “!Echa esa piedra, no es conforme al momento presente!” pues “!Ellos son los agresores!” – la mayoria de ellos las echaron. Hubo alguién que me dijo: “!Vete de aquí, esto no es pacifismo! !Vete de aquí, tú Gandhi!” Recibí este tan honorífico epíteto. Me alegre mucho de haberme quedado allí para poder protejerlos y para que lograran superar su justa ira y asi puedan responder – al menos los que eran cristianos – con dignidad cristiana.

Hoy, pasados dos días, fui al hospital Uzsoki donde me tomaron radiografías y se puso en claro durante el examen médico que recibí muchos golpes porque tengo en mi cuerpo ronchas de color azul y verde. Al impactarme a la altura del pecho una bomba lacrimógena el asta de la bandera que me defendió recibió el impacto y se rompio en dos. Eso me impidió que sufriera una herida más seria. Al caer al suelo mis companeros me ayudaron a levantarme.

Dos días después de estos acontecimientos se me impone la gran pregunta: ?Cómo pudo haber ocurrido esto después de 16 anos de cambio de régimen político? No comprendo, por una parte la agresión, y por otra, la mentira ?cómo pueden continuar? Pienso que todo hombre húngaro es responsable, particularmente si tiene conciencia cristiana, y no le está permitido quedarse callado, ya que tiene que estar presente donde su conciencia le llama y no puede permitir la mentira jamás.

———————Magyar———————-

Így verték meg a rendőrök kétszer is Vértesaljai László jezsuita szerzetespapot október 23-án

P. Vértesaljai László jezsuita atya beszámolója az őt ért rendőri bántalmazásokról 2006. október 23-án. Elhangzott a Vatikáni Rádió 2006. október 25-i adásában. Készítette a Vatikáni Rádió magyar szerkesztősége. Lejegyezte: P. Biacsi Dávid SJ.

Nagy visszhangot váltott ki a magyar nyelvű sajtóban a hír, hogy az október huszonharmadikai megemlékezések során rendőri bántalmazás érte Vértesaljai László atyát is, aki 1996 és 2002 között a Vatikáni Rádió magyar szekciójának felelős szerkesztője volt. Megkértük Vértesaljai atyát, hogy a Vatikáni Rádió hallgatói számára foglalja össze a történteket.

Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió hallgatóit! Két nappal az október huszonharmadikai nagygyűlés után még mindig óriási megdöbbenés tölt el engem. Tudniillik azon a napon, amikor Budapesten, az Astoriánál délután négy órakor sorra került a körülbelül százezres Fidesz-nagygyűlésre, én is jelen voltam.

A nagygyűlés közepén, amikor a két himnuszt, a magyar himnuszt és a székely himnuszt elénekeltük, akkor én arra indultam, amerre lehetett: a Deák tér felé. Találkoztam Semjén Zsolttal, majd tőle elköszönve kiléptem a Károly körútra, amikor rendőrök szaladtak el mellettem. Arra még volt figyelmük, hogy mindegyike rám üssön, de nemcsak rám, hanem bárki járókelőre. Papi ruhában voltam öltözve, kezemben zászló, de őket abszolút nem zavarta. Egyik rendőr a földre lökött, és így elestemben további ütéseket sújtottak rám.

Amikor a rendőrök elrohantak, akkor kezdtem ocsúdni: te jó ég, mi van itt? Akkor láttam, hogy lőnek a rendőrök, könnygázgránátokkal, méghozzá az Astoriánál, a Károly körút, a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi útnak a kereszteződésénél – ahol ünneplő tömeg éppen hazaindulni készült. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen durva agresszió a rendőrség részéről egy védtelen tömeggel szemben megtörténhet. A tüntetők közé mentem, hogy lássam, hogy mi okozza a rendőrségnek ezt az agresszivitását. És ott, az egész utca szélességét bejárva azt tapasztaltam, hogy nincs senki olyan tüntető, aki bármiféle agresszív cselekedetet végrehajtott volna. Az emberek szemében csak egyet láttam: hogy dehát miért, dehát hogyan lehet ez?

És ekkor egy olyan isteni sugallatra én a zászlómat fölemeltem és elindultam, valami nagy-nagy benső ünnepélyességgel. És így papi ruhában, a körülbelül háromszáz méterre velem szemben álló rendőrség felé mentem. A tömeg mögöttem elcsendesült, és én a rendőrökhöz érkeztem, a sorfal előtt elléptem, és így egyenként az arcokba nézve – nem láttam se a plexipajzstól, se pedig a leeresztett sisakrostélytól az ő szemüket-arcukat – csak annyit mondtam, valahogy így: “De hát miért? De hát mért bántotok bennünket?” Válasz nem volt, csak egy erősödő mormogás hátulról. A hátul álló rendőrök kiabáltak előre, hogy “Húzd be a papot! Ragadjad meg!” És nem tudom, hogyan történt a dolog, ott álltam én, teljesen védtelenül, nem is akartam még védekezni sem, amikor két-három rendőrkéz hátulról kinyúlott, berántott a falanx, a rendőrsorfal szétnyílott, engem ott földre rántottak, nyolc-tíz rendőr körbefogott, a rendőrsorfal mögött, és ott ütlegelni kezdtek. Közben azt hallottam, iszonyatos erejű, az Istent meg anyámat érintő káromlások, legdurvább trágárságok után, hogy “Vigyázz, ez pap!” A nemzetiszínű zászlónkra több rendőr rálépett és rátaposott. És hogy ezt védjem, én ráborultam a zászlóra, mondván, addig én innét el nem megyek, amíg a zászlómat vissza nem adják. És erre valahogyan fölocsúdtak. Akkor azok, akik amiatt tartottak, hogy nehézség lesz ebből, mert egy papot ütnek, a többieket megfékezték. Fölálltam, és erre maguk közül kilöktek és hátralöktek. Mögöttük újabb rendőrök voltak, azok oda a falhoz szorítottak és mondták nagyon durván, lökdösve meg kiabálva rám, hogy takarodjak, tűnjek el.

Nem takarodtam, nem tűntem el, hanem visszamentem, szinte erővel, közöttük átvágtam, vissza a tüntetőkhöz, a második megverésem után, és akkor kezdődött igazában az én ottani békéltetésem. Visszamentem, hogy akkor ott legalább azokkal legyek, akik békések, és akiket megaláznak, és akiket így erőszakkal bántalmaznak. Ott maradtam egészen addig, amíg körülbelül tíz-tizenegy óra tájban bennünket a rendőrség fokozatosan egészen a Kálvin térig visszaszorított. A jelenlévők – azt se mondom, hogy tüntetők, mert nem tüntetők voltak, hanem egyszerűen békés emberek, de akik az első vonalban maradtak, azok nagyon indulatosak voltak – egyike-másika… köveket kerestek, üres üvegeket… Ha én ilyet láttam, akkor kivettem a kezükből. Azt kell megmondanom, hogy hatalmas nagy becsülete van a papi ruhának, még az ilyen pillanatokban is. Egyszerűen azért, mert én papként ott voltam, és azt mondtam, hogy “Tedd le azt a követ, ez nem méltó ehhez a pillanathoz, ők az agresszorok!”, a legtöbben letették. Aki meg nem, az azt mondta, “Menj innét, ez nem pacifizmus! Menj innét, te Gandhi!” Kaptam ilyen nagyon felemelő jelzőt. Nagyon örülök annak, hogy ottmaradtam, és óvhattam őket, hogy a jogos haraggal szemben mi, legalábbis, akik keresztények voltak, krisztusi méltósággal válaszoljunk.

Most, két nap elteltével mentem az Uzsoki kórházba, és ott megröntgeneztek, és orvosi vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok ütés ért, a testemen kék-zöld véraláfutások vannak. Amikor egy könnygázgránát mellkasi tájékon eltalált, akkor épp a zászlóm rúdja védett meg attól, hogy komolyabb sérülést szenvedjek. Amint a földre estem, a többiek fölsegítettek.

Két nappal az események után bennem az a nagy kérdés vetődik fel, hogy egyáltalán minderre hogyan kerülhetett sor, tizenhat évvel a rendszerváltást követően. Emlékszem, 1988-ban én Nagy Imre és mártírtársai megöletésének harmincéves évfordulóján… én belekeveredtem valami hasonló eseménybe, akkor, amikor az egykori fogolytársak még a kommunista rendszer idején, tehát 1988. június 16-án az Új köztemető 301-es parcellájánál megemlékeztek erről a brutális ítéletről, gyilkosságról. Azt követően, aznap, tehát 1988. június 16-án a Hősök terén, a Műcsarnoknál jött össze az a háromszáz tüntető, aki jelen volt a temetőben. A rendőrség akkor bennünket ugyancsak könnygázzal meg gumibottal kergetett széjjel. Egy évvel később az ünnepélyes, nagy, országos Nagy Imre-temetésen a Fónay Jenő, aki éppen tegnapelőtt kapott a parlamentben Sólyom László köztársasági elnöktől legmagasabb elismerést, hívott meg személyesen, hogy én is azok között legyek, akik Nagy Imrét és mártírtársait temetik. Ezek után nem értem, hogy egyrészt az agresszió… másik meg a hazugság, hogyan folytatódhat. Én úgy gondolom, hogy minden felelős magyar embernek, különösképpen a keresztény lelkiismeretűnek, nem szabad hallgatnia, jelen kell lennie ott, ahol a lelkiismerete arra szólítja, és soha, soha nem tagadhatjuk el a hazugságot.

http://david.biacsi.net/b2/2006/10/26/16/

Published in: on 2006 november 10, péntek at 11:18  Vélemény?  

English letter about 23rd of Oktober

Dear Collegues and Friends,
here is some useful and trustworthy information about the situation in Hungary today. Maybe you are interested to know, why and how could it happen, that peaceful people of tens of thousend with children, women, and old ones – among them P. László Vértesaljai SJ, and other priests – suffered totally innocently from brutal and unaccepteble police attacks on Oct 23, and several times earlier since Sept 18, 2006.

Thanks,

P. Sajgó, Szabolcs SJ director
JTMR MANRÉZA
Spiritual and Cultural Center
Manréza Hotel Dobogókö
+36 26 347 681
www. manreza. hu

Dear Friends,

I am sure you have heard about the violent events in Budapest, but whether you hear about them as they really happened, or as the government wants you to hear about them, is another matter. Here is a brief summary from our perspective.

Sebestyén L. v. Gorka
Executive Director
Institute for Transitional Democracy and International Security (ITDIS)
15 Erdosor utca
Piliscsaba
H-2081
HUNGARY
gorka@itdis.org
http://www.itdis.org
Tel.: (+36) 30 44 56 707 (direct)
Fax.: (+36) 263 74 667

Budapest, Hungary
October 24, 2006
ITDIS Brief

Violence on the Anniversary of 1956

Yesterday, the Hungarian government commemorated what many here consider to be the single most important event for Hungary in the 20th century-the revolution of 1956. The irony is that at this most important occasion, one which has been planned for and anticipated for months, no Hungarians were present. Well, OK, a handful was there-members of the ruling coalition of the Hungarian Socialist Party and the Alliance of Free Democrats, a few individuals reading poems and standing symbolically in an old truck reminiscent of 1956, and of course a military band. A number of foreign dignitaries were also present. But otherwise, the events went on without Hungarians. Indeed, ordinary Hungarians were not allowed to get within a kilometer of the Parliament, where the official events were taking place.

Beginning the night before, a barrage of special police units had cleared all outlying streets and even shut down the metro to prevent passengers from getting off at the stop near the Parliament.

Is this what Laszlo Sólyom, the president of Hungary, had in mind when he said that all Hungarians should unite so that there could be a real national commemoration? Imagine an American president celebrating the Fourth of July in front of the Capitol with a spattering of foreign guests and a few handpicked kids on bikes in a little parody of a parade, with a solitary fire truck for good measure. A police cordon forms a vast circle in order to keep ordinary Americans from getting closer than a mile. Imagine that an American president did this not on any ordinary July 4th, but on the Bicentennial. Indeed, it’s rather more like Orwell than a democracy at the start of the 21st century.

The three main official events of the day – 10: 00 on front of the Parliament, 5: 30 again at the Parliament, and 7: 30 at the new ’56 memorial – were all equally and eerily quiet. Cameras of the state television station MTV1 dutifully filmed the performers and the guests, careful not to stray beyond that narrow focus to reveal the silent and empty streets, or the hundreds of police safeguarding that silence. On another channel, HírTV, the opposition television, showed tens of thousands of demonstrators at a counter-event organized by the two leading opposition parties, the Alliance of Young Democrats (Fidesz) and the Christian Democrats. The crowd consisted of all age groups, from children to grandmothers and everything in between. The sound of the speakers was nearly drowned out by the constant circling overhead of a police helicopter as well as the constant punctuation of police firing tear gas canisters into crowds on neighboring streets.

Police also used water cannons, truncheons, rubber bullets and mounted police to drive the crowds back and maintain the wide circle of silence around the Parliament, injuring more than one hundred people in the process.

Why did the government go to such lengths to create and maintain the cordon of silence around its official events? Because they knew that to allow ordinary Hungarians anywhere near would have been to allow shouts of protest and dissent. Many Hungarians are determined to see the downfall of the prime minister, Ferenc Gyurcsány. They feel he relinquished his right to lead the country when on a leaked recording he admitted to lying for months about the economic state of the country in order to win the general election, and did so using obscene language that was an insult to everyone.

The fact that his government coopted what should have been a day of national commemoration has further fuelled their anger and dismay: Gyurcsány was himself a leader in the communist hierarchy, and his wife is the grand-daughter of one of the officials responsible for the bloody repression of the revolution. As such, many feel Gyurcsány’s praise for the Freedom Fighter’s heroism in 1956 sounds hollow, insincere and out of place.

The government is trying hard now to discredit the demonstrators as right wing extremists. To dismiss one’s critics as fascists and extremists is a tactic communists have been using for decades. But the tens of thousands who demonstrated in Budapest last night and indeed around the country were not extremists. There certainly were a few such people among the demonstrators, but they were by far in the minority. The majority were merely Hungarians who want true freedom and an accountable government, people who did nothing to provoke the police violence used against them.

They were Hungarians who did not deserve the beating they received yesterday and the world should be outraged at the behavior of this government and the violence it has employed to silence its critics.

Katharine Cornell Gorka
Co-Director
Institute for Transitional Democracy and International Security (ITDIS)
15 Erdosor utca
Piliscsaba, H-2081
HUNGARY
kcg@itdis.org
http://www.itdis.org
Tel. (+36) 30 586 5112
Fax. (+36) 26 374 667

Budapest, Hungary
October 2, 2006
The Future of Hungary and the Gyurcsány Government

Dear Friends,

Many many thanks for all your thoughts and expressions of support these last couple of weeks and for reprinting our story about events in Hungary in your newspapers and on your websites. I think it’s extremely important that the world understand the true nature of the events here. As we wrote before, this crisis is not merely about hooligans throwing Molotov cocktails through the windows of the national television, but in fact it is a nationwide moral, economic, and political crisis, and one which is not going away. For the moment, the violence has subsided, but demonstrations around the country continue, and many people expect
further demonstrations or even violence as the 50th anniversary of the 1956 Revolution nears, which will be commemorated on October 23rd.

In spite of all the events of the past two weeks, Ferenc Gyurcsány, now known worldwide as “the lying prime minister,” remains in power. But two days ago, voters expressed their condemnation by handing the governing socialist-liberal coalition a major defeat in local elections. And at the moment that polls closed at 7:00 on Sunday evening, Hungary’s president László Sólyom made a landmark speech in which he condemned Gyurcsány’s persistent lies:

“The leaking of the Prime Minister’s speech addressed to his parliamentary group members deeply shocked Hungary. The indignation was justified. The peaceful protests across the country showed the healthy moral sense of the people to me. However, the catharsis and purge have not taken place. Due to the imminence of the local elections the logic of the fight for power governed the course of events. The basic moral issue increasingly vanished from sight behind the explanations and the
events… The Prime Minister keeps on evading the clarification of the basic question. He does not acknowledge using impermissible means to preserve his power in order to start consolidating public finances. This undermines confidence in democracy.”

We were there at Kossuth Lajos tér in front of the Parliament on Sunday night when this speech was broadcast on the radio, and the thousands of demonstrators present cheered wildly, because here, finally, was affirmation from a political leader that something truly was wrong. Deep down, the tens of thousands of protestors around the country knew just how grave a violation Gyurcsány’s behavior was of both democratic principles and decent human conduct, yet after standing vigil for 14 days with no tangible outcome, I imagine that many were starting to question themselves. I know we were! Sólyom’s speech reaffirmed our purpose.

So what now? One of the most telling newspaper headlines during the first week of protests read, “Is Anyone in Charge Here?” The answer, sadly, is no. Gyurcsány’s leaked comments deeply shook this nation to its core, but just as disturbing was the recognition in the days that followed that Hungary has a very dim future. The Hungarians have no leader in whom to place their hopes, there are no policies that promise a better future. The questions that have repeatedly come up at Kossuth Lajos Sq. are: What do we want? What should we be asking for? They know they want Gyurcsány out, but then who could take his place? They know the austerity package will be bad for Hungary, but then what set of policies can save Hungary from the current economic crisis?

The problem, over and above everything else, is that Hungarians have not entirely given up their belief in socialism. Too many Hungarians still accept its moral compromises. Too many still accept that violations of law or ethics or personal integrity are acceptable it if serves the greater good. And even more importantly far, far too many still accept the false promises of socialism. The Hungarian government has been overspending for decades. In the 1980s, its overspending was covered by foreign direct investment and foreign borrowing. In the 1990s, its overspending was covered by income from privatization of state property,
more foreign borrowing, and high taxation. But now the resources are exhausted, as are the Hungarian people. Hungarians are taxed as much as they possibly can be. So an austerity package that mostly promises to tax them further is not the solution. Indeed, many analysts have said that higher taxes will only push even more people to find ways of not declaring their income as well as further dampen competitiveness and suppress incentive for individuals and businesses to be productive and profitable. Therefore, higher taxes will not lead to growth, which is what Hungary needs above all else. The only way Hungary can again become an economically vibrant nation, rather than one mired in its own debt, is if the government stops consuming so much of the country’s assets and resources, and removes such fetters on productivity as excessive reporting requirements, bureaucratization, and excessive taxation.

The first necessary step is that the government must tighten its own belt.

Yet that is the least of what they are doing. According to Sándor Richter, from the Vienna Institute for International Economic Studies, the proposed cost saving measures of Gyurcsány’s “austerity package” will only reduce public consumption by 1% in its first twelve months (MTI – Hungarian News Agency, Sept 21, 2006). Richter goes on to say:
“The bulk of the burden… will fall on the broader public, the third group targeted. The 15% VAT was already raised to 20%, leading to price rises primarily of food, public transport, utilities and energy. Subsidies on gas and electricity prices will be radically cut, with partial compensation for the neediest households. Due to changes in the regulation of the sale of pharmaceutical products, prices of the latter will go up as well. Individual and employees’ social security contributions will be raised. The excise tax on alcoholic beverages, except for wine, will be raised.”

Hungary needs austerity, that is without a doubt, but austerity on the government, not on the people. It is excessive government spending, coupled with corruption and waste that have driven Hungary into this economic hole.

Yet most ironically, it is Hungarians themselves, not the government, who seem most reluctant to see that change. In repeated conversations over the past days, people have insisted that the government cannot cut back its spending or the social cost will be too high. The problem is that Hungarians love their big state. They love all the “free” things: the free education, free health care, free social security, free family benefits, the free 13th month pension. But the bottom line is: they are not free.

Hungarians are paying for them. And not only are they paying for them, but because they are provided by the government, they are paying for them much more than they should. The government is the most inefficient and expensive of all possible providers. Because when you take individual citizens out of the equation, which is what has happened in Hungary, a whole layer of employees (i. e. civil servants and bureaucrats) has to be added in order to decide where and when and how services should be provided. That adds a thick layer of additional expense to the cost of those services. Moreover, when the government provides the services, they do so least efficiently and effectively. Rather than individual citizens deciding what services or products work best for him or her, and exercising that choice through the market, a group of government employees sitting in Budapest decides what is best for 10 million different individuals around the nation. It is a task at which they cannot possibly succeed.

Hungarians need education; they need healthcare, they need help for the elderly, the poor, the unemployed. That is without question. What is in question is who can best provide these services. When the state becomes the primary provider, services are inefficient, unresponsive, unequally distributed, and provided in a way that robs individuals of all motivation and responsibility. An all controlling-state makes for a nation of victims.

Whatever the schools want to teach their children, and by whatever method, they have to accept that. However doctors want to take care of them (or not) they have to accept that. However long a doctor wants to leave someone waiting for an appointment, they have to accept that. The trains are late, and dirty, and run down. They have to accept that. The buses are overcrowded. They accept that. Their local governments have vast, inefficient bureaucracies. They accept that. They have to wait weeks and even months for permits to build or to renovate or to start a business.

Either they pay a bribe to avoid the wait, or they accept that. Their government spends billions on new cars, new communication systems, new furniture, fighter planes, national theaters, parks, ministry buildings, while their own houses and cars remain run down. They work two or even three jobs just to pay for groceries and utilities. And the hospitals and clinics they have to go to when they get sick look like they’re out of third-world countries. But they accept that. Hungarians say they have free health care, they have free education. They wouldn’t want that to change.

I say, they are not free, they cost a fortune, their quality is terrible, and it must change.

If Hungarians still think they have free health care and education, they should think of it this way: for every 8 hour day that they work, their labor is allotted as follows: from the minute they arrive at work, say 8:00 in the morning, until nearly 12:00, they are working for the government.

More than 40% of what they earn gets paid directly to the government through a combination of income tax and VAT. Think of it-nearly half of their day they work to fund the government! Then for the next 2 and half hours they are working to pay for doctors, education and social security (one day, hopefully, assuming the system does not go bankrupt, that may include their own social security, but at the moment it is for the current pensioners).

Finally, what they earn between about 1:45 and 4:00 in the afternoon they get to keep. It is little wonder that Hungarians are struggling to make ends meet. And on the basis of this, how can Hungarians possibly say that the services they receive are free? They are far from free, and all they have done, by allowing the state to be the sole administrator of these services, is that they have given up every right to have any say in how they are carried out.

Under socialism (which, in effect, Hungary still has), doctors, teachers, public administrators, all public employees get paid no matter how well or how poorly they perform. Therefore, there is no incentive for them to perform well, or even to perform at all, as many a local official has proven. Patients often have little choice in which doctor they can go to, so there is no incentive for a particular doctor to provide better service.

They can leave patients waiting in line for hours, as it seems they invariably do, and they can be curt, rude, short-tempered, impolite, even inaccurate, i. e. misdiagnosing, because in fact, what recourse does the patient have? None. None at all. However, if Hungarians were to take back the right to have a say in their healthcare, if they paid the doctors instead of the state paying the doctors (with their money), you can be sure the quality of healthcare would very quickly rise.

And if Hungarians think the poor quality of their healthcare is only measured by time spent waiting, or ill-tempered doctors, they should think again. Hungarians pay for poor health care with years of their lives. Even now, more than a decade after the fall of communism, the average life expectancy for a Hungarian is 73 years. For an American, it is 77 years, for an Austrian or German it is 79 years, and for an Italian or Australian, it is 81 years. That is on average a difference of 4 to 8 years (based on WHO statistics for 2003). Do Hungarians have free healthcare? Far from it.

They pay for it every day through taxes, and in the end they pay for it with their lives by dying 4 to 8 years earlier than their European and American counterparts. They even pay for it with the lives of their children. Every year, out of every 1,000 children born, 4 more Hungarian children will die before the age of 5 than if they lived in France or Germany. Is that the healthcare they should aspire to? Under communism, it was somehow accepted that life expectancies would be lower and infant mortality rates would be higher than in the West, largely due to poor nutrition, but what is the excuse now? What is the use of any healthcare system if it does not keep a person alive and healthy? Hungarians are lying to themselves if they think their healthcare is free, or that it is a healthcare system they would even want.

The same can be said of education in Hungary. Hungarians have long been proud of the achievements of their scientists, of their artists and their intellectuals. They love to point out that they have one of the highest per capita ratios of Nobel prize winners. So those living in Hungary certainly cannot be said to have genetic or ethnic deficiencies of intelligence. How, then, do you explain that in Hungary the average rate of foreign language fluency is only 26%, compared with the European average of 50%, and that not one Hungarian university appears in the top 300 universities worldwide, or even in the top 100 universities of Europe? (Eötvös Loránd University and University of Szeged both appear in the 301-400 grouping of universities worldwide and in the 123-171 grouping of universities in Europe). Is this a lack of intelligence among Hungarians? Or is it the fact that the state is in charge of education?

Hungarians have allowed the government to be in charge of their lives for too long. The government has proven to be inefficient, ineffective, wasteful and corrupt. And judging from Gyurcsány’s comments and those of some of his fellow socialists, they don’t even like their fellow citizens very much! The current crisis in Hungary, which is an economic crisis as well as a moral crisis, will only turn around when Hungarians tell the government they are ready to be in control of their lives again, that they do not want the government running their lives for them. Only individual Hungarians can drive growth. Not the government. The Hungarian people must set the standard for responsible, morally upright citizenship, not the government. But until Hungarians understand the economics of a state welfare system, and understand the incredible inefficiencies as well as immorality it generates, nothing will change, and the crisis of leadership will remain.

Katharine Cornell Gorka,
ITDIS, 2006

ITDIS Policy Brief
Sept 19th 2006
Violence and Protest in Hungary

Hungary is finally suffering the cost of 16 years of unreformed government.

Just before midnight tonight, Monday, September 18th, demonstrators in Budapest turned violent. A crowd of approximately 10, 000 gathered in front of the national television, MTV, (just across the square from the U. S. Embassy) and started attacking with hammers and chisels the World War 2 memorial to fallen Soviet soldiers. They then turned on the offices of the television and started hurling rocks through the windows and setting cars on fire. Police have responded with teargas and watercannons. At the moment, the crowd is still violent and is demanding to be allowed into the television.

Ostensibly, and this no doubt is how the events will be reported around the world, these protests are a response to a tape released on Sunday night, on which the Prime Minister, Ferenc Gyrucsány, can be heard saying, “We lied during the last one-and-a-half or two years. It was obvious that whatever we said was untrue…. We have not taken any important government measures that we can be proud of apart from bringing back power from the deep shit,” referring to the electoral victory of the Socialist-liberal coalition. The speech continues is a similar vein, referring repeatedly to “this f—ing country.” The tape was secretly recorded, allegedly by fellow members of his party, the MSzP (Hungarian Socialist Party) who are disgruntled with his policies. Hungarians around the nation have expressed growing outrage in the 24 hours since the tape was released on the website of Hungarian public radio. Demonstrations have been taking place today in cities and towns around the country.

Hungarians are upset that they have been lied to, but also that their country should be referred to in such a way. Indeed the tape is the spark that set off these protests, but it is not the underlying cause. Frustration and discontent have been growing for a long time. Deutschlandfunk Radio recently called the situation in Hungary an economic emergency. According to the Budapest Business Journal, the International Monetary Fund has stated in its latest “World Economic Outlook” that Hungary “is in more urgent need of fiscal consolidation that any emerging market in Europe.”

The Gyurcsány government was reelected earlier this year with a campaign pledge of “progress, success and victory. Not for a select few, but for everyone…” It is a concept that has been promoted by every government in Hungary since the transition from communism in 1989: the prosperity of a market system combined with the egalitarianism and safety of a welfare system. It has taken sixteen years, but we are finally seeing the impact of such a fanciful idea: 25% of the workforce employed by the government, a projected fiscal deficit of 10%, crippling rates of taxation, and excessive corruption. Even outgoing U. S. Ambassador George Herbert Walker III, otherwise known for his kindness and moderation, recently called Hungary’s budget deficit “monstrous” and the size of its government “appalling.”

Many in the West, while perhaps attuned to the recent criticisms of Hungary by international financial institutions, will likely be surprised by the vituperative and violent nature of the demonstrations now taking place. But they should not be. Hungarians have watched the early promise of the late 1980s, and early 1990s wither away. Hungary started its transition to democracy well in the first position among its fellow Central and Eastern European countries. In 1989, the private sector was contributing an estimated 20% to GDP, and Hungary had highest direct foreign investment, and among the highest per capita incomes. But this early promise has steadily eroded. Government after government has failed to reform the heavily paternalistic welfare state of the communist era. Indeed, while the size of the government should have been scaled back dramatically, instead, grew. Not one government has come into power in Hungary, neither from the left nor from the right, who has understood the fundamental mechanisms of a market economy. All have promised growth, but a growth driven by the state. Victor Orbán, the prime minister from 1998 to 2002, who ran on an anti-communist, centre-right platform, was quoted in the Wall Street Journal as saying:

“It’s obvious that after the Second World War, the major source of economic development in many countries was the state. We also looked at the experience from the beginning of the 1980s, of how Finland, Ireland, Catalonia were modernized through global capital and the attraction of foreign investors. We have to combine the role of the state in providing infrastructure for business life and at the same time attract as many as possible foreign investors to Hungary.” Every government in Hungary since 1989 has expressed, in one way or another, this same fundamental idea: the state must drive growth. Now, Hungary is facing the failure of that policy.

Gyurcsány’s crass confession may have triggered their anger, but it has been simmering for a long time.

As Michael Novak said recently, we will have to spend the next four to five years learning all over again that if you put a former Communist in charge of the desert, eventually you will have a shortage of sand. It looks as if we might not have to wait so long.

Katharine Cornell Gorka,
ITDIS, 2006

Published in: on 2006 november 10, péntek at 11:16  Vélemény?  

Observations of an eyewitness and of an old freedom-fighter

——————–English———————-

One Eye-witness Account of the Events in Budapest on October 23, 2006 between 2:00 PM and 7:00 PM

Since the trams only went as far as the Blaha Lujza Square, I had to walk from there to Corvin Circle.

Corvin Circle (about 2:00 PM)

I could not even get into Corvin Circle. Even the intersection was full of people. The older people were sitting on folding stools, some of them were on the sidewalk, some sitting on the steps at the store entrances and some on sides of the flower-beds. Most people were standing and I joined them to listen to the speakers. At the tram stop several young people were sitting on top of the shelter, among them a man wearing a coat on which was written POLICE and he was taking photographs of the people taking part in the commemoration event.

During Lezsák’s speech, the people passed the word that we should all go to Kossuth Square and continue the commemoration there. So carrying flags, several groups slowly began the walk along Üllői Út to Kiskörút toward the Astoria Hotel. Occasionally a shout could be heard: Gyurcsány go away! Come with us! (This was shouted to the passers-by and the people at the apartment windows.) Along the way, here and there a policeman could be seen and above our heads the helicopter circling endlessly.

We arrived at the Astoria after 3 o’clock, where they were getting ready for the commemoration. We left there and crossed Bajcsy Zsilinszky Út to reach Alkotmány utca. The crowd was growing by the minute, many of them were older people, my age. A few young people from the 64 County Movement could be seen but the majority were older people.

Alkotmány utca (3:30 PM)
In the meantime, another group arrived from Corvin Circle. The police had dispersed them and they were going toward the Parliament along the Kiskörút. At the entrance to Alkotmány utca, the barriers had been moved aside, probably by the groups moving through in the morning or in the afternoon. By the time we arrived there, they were propped against trees or walls. In the center of the street was a wall of policemen. The crowd protested. I must have been in the third or fourth row from the front, about 4 or 5 meters from the police and I could clearly hear the shouts of the people in front of me: “Why can we not go to Kossuth Square? Let us through!”

With a clear conscience, I can report that the people in the crowd were waving only the Hungarian tricolor and the striped Árpád flag and they had no weapons, only ribbons, shopping-bags, back-packs and other than the few words I have quoted, they shouted nothing else. In Alkotmány utca, there were no Molotov cocktails and nobody tried to get any. There were many people from the countryside who had joined us. The people were calm, they were mostly amazed. Along with me, they could not believe that they were confronted by a cordon of police.

Then somebody started to sing the National Anthem and everybody joined in. They had not even come to the end when somebody spoke through a megaphone and told the crowd to move along Bajcsy Zsilinszky Út toward the Basilica. Right after this, the police began throwing tear-gas grenades into the crowd. Nobody in the crowd attacked the police! Alkotmány utca was filled with tear-gas and people retreating. Only shouts and cries of pain could be heard. Someone shouted: “The police have trampled an old lady to death!”

(It was surprising that on Alkotmány utca, apart from the sounds of the guns firing, we heard nothing from the police. They didn’t shout, they didn’t talk and they were unusually short people. Later on, in Madach Square, people said they heard them talking and shouting to each other in an unidentifiable language.)

The people in the front lines were beaten by the police carrying shields and wearing helmets. Many of them (mainly men) were arrested on the corner of Bajcsy Zsilinszky Út and Alkotmány utca and herded into police wagons parked in the direction of the Nyugat Railway Station. The people further back were luckier because they had a little time to run away from the police.

Later on it was reported that, among those people who were close to the Nyugat Railway Station, there were many who attended to the wounded and helped the ambulances. They were trapped because more groups of police came from the direction of the Nyugat Railway Station on Bajcsy Zsilinszky Út toward the Basilica

A young man running alongside me caught a tear-gas grenade in his face and became covered in smoke and soot. He did not even know where he was. I don’t think he was fully conscious. He had to be pulled away from the police. He came to himself on Bajcsy Zsilinszky Út and from there, ran on alone. I do not know what happened to him.

Another young boy started to shout: “I have lost my flag!” And he started to run back toward the police. He managed to find it within a few meters and together we ran along Bajcsy Zsilinszky Út. All the while, we could hear the tear-gas grenades exploding. We managed to reach the Ó-utca and succeeded in escaping from the police. We continued to run along as far as the Opera House because from the end of the street, the tear-gas grenades continued to be thrown at us.

On Andrássy Út, the mood was quieter. There were a few peaceful onlookers, people walking along, some pushing toddlers in strollers. We told them not to go into Ó-utca or Bajcsy Zsilinszky Út because the police were throwing tear-gas bombs at the people. They did not believe us and some of them started out in that direction.

Deák Square – Gerlóczy Street (after 4:30 PM)

I went from Andrássy Út toward the Basilica. The police cordon had not yet reached there. I crossed Madách Square to hurry to the Fidesz rally. From the Film Museum, the speeches could already be heard.

There were many men in the garden of the Synagogue. From Dohány utca, I could see several men in black ski-masks going toward Deák Square. People were staring at them. A woman was crying because she didn’t know how to get home. The police cordon was strung across the gates to the houses.

On the corner of the Film Museum, a man showed me the burn wounds on his leg and on his side. (I saw him the next day on TV, in a hospital bed.) I stood scarcely a step away from him. Many people were making films of him. I think his name was Farkas. The wound on his side was the size of my palm, 1.5 cm deep with blackened edges. He said that he was hit with a tear-gas grenade. On the TV they said that the wound on his leg was caused by a rubber bullet.

I went back in the direction of the church on the Kiskörút. (I traversed the route between the Film Museum and Deák Square several times.) It was at that time that some men were taking the letters (SZABADSÁG, that means freedom) from the Bazaar to the barricade on Deák Square. Gunshots and loud noises could be heard continuously. There were constant exchanges of shouts between the wall of policemen and the crowd. The police beat up a young kid who was lying on the pavement. I could see that he was not moving and did not get up. They said he was dead. The ’56 tank was there at that time too. I think the demonstrators brought it there as a symbol, not because they wanted to run over anyone with it.

Two or three men started out toward the Astoria carrying the blood-stained tricolor flag belonging to the young boy who was lying on Deák Square, shouting: “They have killed a man! His blood is on this flag. Help!” (Truly the flag was blood-stained.)

In the meantime the Fidesz rally had ended and many people were starting out in the direction of Deák Square. Some of the Fidesz organizers tried to prevent them, saying that the Fidesz rally had permission to be held as far as Gerlóczy utca. Up to that point, everyone was safe. They warned people in their own interest not to go toward Deák Square!

They had hardly finished saying this when from the Kiskörút, mounted police, (women too) galloped into the crowd which filled the street. Many older people and families with children were among them, intending to go home.

At the same time, the police started to fire the tear-gas grenades and the rubber bullets and they brought in the water cannon. The street was filled with people running, trying to escape. Everyone helped everyone else, they helped the disabled and lifted up children so that the crowd would not crush anyone. My handbag got caught on an iron post. A man running behind me caught it up and, as he was running by, he handed it back to me. Many people were trying to shelter from the bullets in the entrances of the shops, the police later chased them out and beat them. (Somebody told me this as we were running.)

We were running toward Wesselényi utca. It was full of people. The police were throwing tear-gas grenades continuously. It was not possible to cross the intersections to get to Rákóczi Út because they would shoot at us. From the Nagykörút, we managed to get to Rákóczi Út and from there we went toward the Eastern Railway Station. (At the end of Rákóczi Út, there were several police cars standing across the road under the overpass. They closed the road, although at that time only a few people could be seen coming and going.

Eastern Railway Station (about 7 PM)

I bought a piece of fried dough in front of the platform. The saleslady, noticing the tricolor ribbon I was wearing, asked if I was coming from the demonstration. She said: “Not long ago there was a policewoman here who stated that a policeman had been lynched on Deák Square.” “I have just come from there,” I answered. “They have not lynched anyone. They say that there are three dead, all demonstrators, not a policeman.”

October 26, 2006

A retired professor

PS. The news has reported that on Alkotmány utca and elsewhere, some demonstrators wore ski-masks so that they might not be identified. On the contrary, they were wearing them to protect themselves from the effects of the tear-gas grenades.

——————–English———————-

From Andrew Pongrátz

I have just arrived in New York from Budapest. I cannot put into words what happened yesterday. Ten minutes after the completion of the Fidesz commemoration event, as we went toward our car, in the huge crowd of approximately 10 thousand people, peacefully walking home, suddenly there were the sounds of screaming and a frighteningly loud noise. My nephew took hold of my arm and pulled me from the street where about 50 mounted police, brandishing their swords, were galloping into the peaceful crowd that was walking home.

Families with young children in strollers, young people and elderly people were cast aside as the horses galloped through. Then came the tear-gas bombs, which were thrown into the crowd, followed by rubber bullets. Just imagine, everyone ran as fast as they could in any direction. I was lucky that I was with my 30 year-old nephew who led me out of the cloud of tear-gas smoke in the square in front of the Astoria. These attacks of the mounted police, the tear-gas bombs and the rubber bullets were repeated over and over again.

This morning at 7 am, before going to the airport, I went into the Parliament and made a complaint to the Vice President of the Parliament, Sándor Lezsák, because this morning the Parliament was to discuss the police brutality against the Hungarian people. A complaint is not enough, rather a denunciation should be launched about the assault on myself and the Hungarian people. Somebody needs to take responsibility for this. Please circulate this message from the scene of the brutality, so that the Hungarians and the world will learn what happened in Budapest, the Capital of Hungary, on the 50th anniversary of our Freedom Fight.

András Pongrátz, the youngest of the 6 Pongrátz brothers of Corvin Circle.
Budapest and New York October 24, 2006.

———————Magyar———————-

Egy szemtanú vallomása a 2006. október 23-án 14. 00 – 19. 00 óra közt
történt budapesti eseményekről

Többedmagammal gyalog indultam a járdán Blaha Lujza térről a Corvin-köz felé. A villamosok csak a Blaháig közlekedtek.

Korvin-köz (du. 2 óra körül)

A Korvin-közbe nem lehetett bejutni. Még a kereszteződés is tele volt emberrel. Az idősebbek összecsukható széken ültek, néhányan a járdaszegélyen, az üzletek lépcsőbejáróin vagy a virágládák szélein üldögéltek. A többség állt, s velem együtt figyelmesen hallgatta a szónokokat. A villamos-megállóban levő műanyag esővédő tető tetején fiatalok voltak, köztük egy RENDŐRSÉG feliratú kabátot viselő férfi is ült, s javában fényképezte az megemlékezésen résztvevő embereket.

A Lezsák-beszéd alatt futótűzként terjedt a hír, el kellene menni a Kossuth térre, s ott folytatni a megemlékezést.

Zászlókat lengetve több laza csoport, lassan, komótosan megindult az Üllői úton a Kiskörút ill. az Astoria felé. Néha hallatszott egy-egy bekiabálás: Gyurcsány, takarodj! Gyertek velünk (ez az utcai járókelőknek és az ablakban levő embereknek szólt.) Útközben imitt-amott egy-egy rendőrt is lehetett látni. Meg a fejünk felett fáradhatatlanul köröző helikoptert.

Három után értünk az Astoriához, ahol készülődtek a megemlékezésre. Azon túlhaladva a Bajcsy Zsilinszky úton keresztül elértünk az Alkotmány utcáig. Egyre sűrűbb lett a tömeg, feltűnt, hogy sok a korombeli idősebb ember. Néhány 64 vármegyés fiatalt is lehetett látni, de nem ők voltak túlsúlyban, hanem az idősebb korosztály.

Alkotmány utca (du. fél 4 körül)

Közben a Nyugati felől is érkezett a Korvin-közből egy csoport. Kiderült, a rendőrök feloszlatták őket, s a Körúton indultak a Parlament felé.

Az Alkotmány utca bejáratánál levő fémrács-kordonokat a reggeli v. a délelőtti felvonulók tolhatták félre, mert mire odaértünk már fáknak, falnak voltak támasztva. Az utca közepén rendőrsorfal állt. A tömeg megtorpant. A rendőröktől kb 4-5 méterre, a harmadik, negyedik sorban lehettem, s jól hallottam az elől álló felvonulók kiabálását: Miért nem mehetünk a Kossuth térre? Engedjetek!

Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem a felvonulóknál csak nemzetiszínű és Árpádsávos zászló volt s kokárdák, szatyrok, hátizsákok, és a kimondott szavakon kívül semmiféle erőszakot, nem alkalmaztak. Az Alkotmány utcában senkinél nem volt Molotov-koktél, még csak meg se próbáltak gyártani. Sok volt köztünk a vidéki.

Az emberek nyugodtak voltak, inkább csodálkozóak. Velem együtt nem hitték el, hogy rendőrkordonba ütköztek.

Ekkor valaki elkezdte a Himnuszt; mindenki együtt énekelt. A Himnusznak vége sem lett, amikor megszólalt egy hangosbemondó (automata géphangnak tűnt), hogy a tömeg oszoljon a Bajcsy Zsilinszky úton a Bazilika felé. Ennek elhangzása után azonnal megindultak a rendőrök, s potyogtak a könnygáz gránátok. Nem a felvonulók támadtak! Az Alkotmány utca megtelt füsttel, és visszafelé rohanó emberekkel. Csak kiabálás és fájdalomüvöltés hallatszott. Valaki elkiáltotta magát: Egy öregasszonyt agyontapostak a rendőrök!

(Feltűnő volt, hogy az Alkotmány utcában a rendőrök részéről nem hallatszott a lövöldözésen kívül semmi, nem kiabáltak, nem beszéltek, s meglepően kistermetűek voltak. Később a Madách téren sokan mondták, több rendőr ismeretlen nyelven beszélt, kiabált egymással.)

Az első sorokban levőket a sisakos, pajzsos rendőrök kegyetlenül ütötték, sokat (inkább férfiakat) elfogták a Bajcsy-Alkotmány utca sarkán és a Nyugati irányában álló zsuppkocsiba hurcolták. A hátrább állók szerencséjére, mert maradt egy pici idejük, hogy eltávolodjanak a rendőröktől.

A Nyugati-felüljáró lábánál nézegetők közül (mint utólag kiderült) sokan a sebesülteket ápolták, és segítettek a mentősöknek. Ezért kelepcébe kerültek, mert a Nyugati felől is megindultak a rendőrök a Bajcsyn a Bazilika irányába.

Egy mellettem futó fiatalembernek az arcába pattant egy könnygáz-gránát, beterítette füsttel, korommal. Szegény, azt sem tudta hol van, azt hiszem nem is volt magánál. Úgy kellett elvonszolni a rendőrök elől. A Bajcsyn tért magához, s onnan már egyedül futott. Nem tudom mi lett vele.

Egy másik fiatal srác elkezdett kiabálni, elveszítettem a zászlómat, s megindult vissza a rendőrök felé. Alig pár méterről sikerült visszacibálni, s együtt futottunk a Bajcsyn. Közben egyfolytában potyogtak a könnygáz-gránátok. Nekünk az Ó-utcán sikerült egérutat nyerni, de futottunk az Operáig, mert az utca végéről utánunk lőtték a könnygáz-gránátokat.

Az Andrássy úton idilli volt a hangulat. Néhány békés nézelődőnek, sétálgatónak, babakocsit tologatónak szóltunk, nehogy elinduljanak kíváncsiskodni az Ó-utcába, meg a Bajcsyra, mert a rendőrök könnygázzal lövik az embereket. Nem hitték el, és sokan indultak arrafelé.

Deák tér- Gerlóczy utca (du. fél 5 után)

Az Andrássy úton a Bazilika felé mentem. A rendőrkordon akkor még nem ért oda. A Madách téren át a Fidesz-rendezvényre igyekeztem. A Filmmúzeum táján már lehetett hallani a beszédeket.

A Zsinagóga kertjében sok férfiember volt. A Dohány utca felől néhány fekete sí-maszkos férfit lehetett látni, amint a Deák-tér felé tartottak. Az emberek megbámulták őket.

Egy nő sírt, mert nem tudott hazamenni. A házuk kapujába torkollott a rendőr-kordon.

A Filmmúzeum sarkán egy férfi mutatta a combján és az oldalán levő égett sebét (másnap a TV-ben a kórházi ágyon volt). Alig féllépésnyire álltam. Sokan filmezték. Azt hiszem Farkasnak (?) hívták. Tenyérnyi fekete, füstös-szélű, kb 1, 5 cm mély seb volt az oldalán. Azt mondta egy könnygáz-gránát találta el. A TV-ben említett gumilövedék a combját érhette.

Visszamentem a Kiskörúton templom irányába. (Többször megtettem a Filmmúzeum és a Deák tér közti utat.) Ekkor a volt bazársoron levő műanyag (SZABADSÁG) betűket férfiak vitték a Deák téri barikádhoz. Állandó puskaropogás és durrogás hallatszott. Az álló rendőr-sorfal s a felvonulók között csetepaték voltak. A rendőrök bántalmaztak egy srácot, az aszfalton feküdt, s nem mozdult, nem kelt fel. Én is láttam, mondták, meghalt. Eközben már ott volt az 56-os tank is. A tüntetők, úgy vélem, inkább jelképnek hozták oda, semmint azért, hogy valakit is eltapossanak vele.

Két-három férfi a Deák téren elesett srác véres, nemzetiszínű zászlójával megindult az Astória felé, kétségbeesetten kiabálva: Megöltek egy embert! A vére itt van a zászlón. Segítsetek! (Valóban véres volt a zászló.)

A Fidesz-rendezvénynek közben vége lett, és sokan indultak a Deák tér irányába. Néhány fideszes rendező próbálta ezt megakadályozni, mondván, a Fidesz rendezvény engedélye a Gerlóczy utcáig szól; addig mindenki biztonságban van. A saját érdekében senki nem menjen a Deák tér felé!

Szinte ki sem mondták, amikor a Kiskörúton lovas-rendőrök (nők is) vágtattak az úttesten levő tömegbe. Sok idős ember, kisgyerekes család volt köztük, akik hazafelé mentek volna.

Ezzel egyidejűleg elkezdték lőni a könnygáz gránátokat és a gumilövedékeket, megindult a vízágyús kocsi is. Tele lett a járda futó, menekülő emberekkel. Mindenki segített a másiknak, a botladozókat támogatták, a gyerekeket szinte emelték, hogy a tömeg ne taposson el senkit. Beleakadt a táskám egy vasoszlopba. Egy mögöttem futó férfi kiakasztotta, és futás közben a kezembe nyomta a táskámat. Sokan az üzletek bejáratába húzódtak a lövedékek elől, azokat később kizavarták a rendőrök, s összeverték (valaki futás közben mondta).

A Wesselényi utca felé menekültünk. Tömve volt az utca emberekkel. Egyfolytában lőtték a könnygáz-gránátot. A keresztutcákon nem lehetett kijutni a Rákóczi útra, mert több helyen belőttek.

A Nagykörúton sikerült a Rákóczi útra, s onnan a Keleti pu. felé menni. (A Rákóczi út végén, a felüljáró alatt néhány rendőrautó állt keresztben az úttesten. Lezárták az utat, pedig ott akkor még csak jövő-menő embereket lehetett látni.)

Keleti pályaudvar (este 7 körül)

A vonatindulás előtt vettem egy lángost. Az elárusítónő észrevéve a kokárdámat, megkérdezte, a tüntetésről jövök-e: Nemrég volt itt egy rendőrnő, akit úgy hívtak szolgálatba, hogy a Deák téren meglincseltek egy rendőrt. – Onnan jövök, nem lincseltek meg senkit – válaszoltam – Beszélik, három halott van, de egyik sem rendőr, hanem tüntető.

2006. október 26.

Nyugdíjas tanár

PS: A híradásokkal ellentétben az Alkotmány utcai (és másutt) tüntetők nem azért takarták el az arcukat, hogy felismerhetetlenek legyenek, hanem azért, hogy védekezzenek a könnygáz-gránátok hatása ellen.

———————Magyar———————-

Pongrátz Andrástól

Most érkeztem New Yorkba Pestről. nem tudom szavakba foglalni ami ott történt tegnap. A Fidesz ünnepség után 10 perccel az ünnepség befejezése után a kocsink felé térve a rettenetes nagy tömegbe, talán sok 10 ezer ember békésen ment haza felé, s egyszer csak a Deák tér felöl sikoltások nagy zaj és rettenetes dübörgés, s az unoka öcsem megfogja a karomat és elránt az útról ahol vagy ötven lovas rendőr vágtába bele rohant a békésen oszló tömegbe kardokkal hadonászva. Családok gyerekekkel gyerekkocsikkal, fiatalok, öregek ott, s ezek átgázolnak, bele gázolnak a tömegbe. Azután jött a könnygáz bomba ugyancsak belelőve a tömegbe és utána a gumi lövedékek ugyancsak a tömegbe. Képzeld mindenki szaladt ahogy tudott amerre tudott. Szerncsém volt, hogy a 30 éves unoka öcsémmel voltam aki kivezetett a konnygáztól elködösített Astoria előtti térről. Ez megint és megint megismétlődött úgy a lovas rendőrök átvágtatása mind a könnygáz bombák és a gumi lövedékek. Máma reggel 7-kor mielőt t a repülőtérre mentem bementem a Parlamentbe és panaszt tettem a Parlament alelnökénél Lezsák Sándornál, mert ma reggel a Parlament tárgyalta a rendőr terror legbrutálisabb megnyilvánulását a Magyar néppel szemben. Nem csak panaszt de feljelentést és személyem és a Magyar nép ellen elkövetett bántalom miatt is valakit felelősségre kell vonni. Kérlek küld szét ezt a helyszíni közlest, hogy a Magyarok világszerte tudják mi történik ma a szent forradalmunk és szabadságharcunk 50.-k évfordulóján Magyarország fővárosában Budapesten.

Üdvözlettel Pongrátz Andris, a Corvin közi 6 Pongrátz legfiatalabbja.
Budapest és New York oktober 24, 2006.

Published in: on 2006 november 10, péntek at 11:13  Vélemény?  

Elvtársi segítség, a más pénzéből

2006. november 10. 09:11

Lamperthék tudják a kötelességüket. Amint az önkormányzati ügyekért felelős miniszter asszony az MSZP választmánynak megígérte, példátlan gyorsasággal meg is jelent az a kormányrendelet, amely a bukott polgármesterek expressz nyugdíjfolyósítását biztosítja – önkormányzati finanszírozásban.
[...]
Az érdemi újítás ugyanis az, hogy a szóban forgó emelt nyugdíj a tisztség megszűnésének napjától kezdve jár. A jogszabály nem is köntörfalaz, 9. §-a kimondja: először az idei önkormányzati választáson tisztségüket vesztett polgármesterek esetében kell alkalmazni.

Gondola.hu

Published in: on 2006 november 10, péntek at 10:59  Vélemény?  

Paolo Di Canio: “Igen, fasiszta vagyok. És akkor?”

2006.11.10. 08:47:30

Nyíltan beszélt politikai nézeteiről az olasz futball fenegyereke, Paolo Di Canio. A legjobb olasz és több brit élvonalbeli csapatban is megfordult játékos több botrányt is okozott pályafutása során, a többi között akkor, amikor fasiszta karlendítéssel üdvözölte a római szurkolókat. A FourFourTwo angol szaklapnak adott interjúból az is kiderül, miért.

Az olasz futball egyik legellentmondásosabb egyénisége Paolo Di Canio. A korábban a Juventusban, a Napoliban, a Milánban és a Lazióban is megfordult játékos 2005 végén a Roma elleni városi rangadón szerzett gólja után fasiszta karlendítéssel üdvözölte a Lazio szurkolóit, majd ezt megismételte a köztudottan baloldali érzelmű Livorno elleni találata után, majd a Juventus ellen is. Mindezért egy mérkőzésre eltiltották és 10 ezer euró (2 millió 600 ezer forint) büntetésre ítélték.

A FourFourTwo magazin megkérdezte a játékost, hogy valóban fasiszta nézeteket vall-e, mire Paolo Di Canio a következőket válaszolta: “2006-ot írunk. Hála Istennek sem faji törvények, sem emberirtás nem létezik. Miért ne lehetne hát a radikális jobboldal szociális elképzelését demokratikusan kifejteni? A kommunisták azt teszik. Néhányan azt mondják, hogy Fidel Castro nagyszerű ember, ugyanakkor milliók élnek elszigetelten Kubában, a világ legnagyobb fedetlen börtönében, ahol a disszidensek még mindig eltűnnek. És senki sem szól egy szót sem. Aztán jönnek és belém törlik a cipőjüket. Ugyan már! Igen, fasiszta vagyok, és akkor mi van? Nem vagyok fajgyűlölő. Miért ne mondhatnám, hogy jobboldali vagyok? Olyannyira jobboldali, ha már itt tartunk, hogy nem megyek el szavazni, mert egyetlen politikai párt sem képviseli a véleményemet, különösen nem az úgynevezett jobboldaliak. Hiszek a múltban gyökerező bizonyos társadalmi elképzelésekben, ez az én elvem, amit senki sem vehet el tőlem” – mondta Paolo Di Canio.

A jelenleg a negyedosztályú Cisco Roma csapatában játszó Di Canio az interjúban arról is beszélt, hogy elhíresült fasiszta karlendítése és nézetei kifejtése után találkozott Alessandra Mussolinivel, az egykori olasz diktátor unokájával, és sok levelet is kapott olyanoktól, akik osztják a nézeteit, csak nem mernek róla beszélni.

Paolo Di Canio a fasiszta üdvözlésről úgy vélte, hogy egy demokráciában meg kellene engedni, hogy az emberek akár ezen a módon is kifejezhessék nézeteiket. “Családom van, két iskolás lányom. Megállok a piros lámpánál, adót fizetek, soha nem volt semmilyen összeütközésem a törvénnyel, soha nem inzultáltam embereket a bőrszínűk miatt, semmilyen problémám nincs a zsidókkal, mi a fenéért ne ünnepelhetnék egy olyan üdvözléssel, amely sokkal inkább a római birodalom idejében gyökerezik, mint a XX. században?” – mondta a játékos.

(InfoRádió – FourFourTwo)

Lúdas Matyi kommentár: Ennek a cikknek apropóján, a Lúdas Matyi szerkesztősége mélyen elítél minden olyan ideológiát, amely végletekig szélsőséges és emberiségellenes, szadista, tehát a kommunizmust és a cionizmust. Igen, ez a kettő messze a leggonoszabb, a nyomukba sem érhet semmi más. Bár a globalizmus, mint a cionizmus melléklete, feltörekvőben van erre a pozícióra.
A cikkhez csak annyit, akinek nem tetszik a fasizmus, az először is vadássza le az összes, alapvetően szadista kommunistát és cionistát, akik (amik) sokkal szélsőségesebbek, gonoszabbak bárkinél, utána pofázhat.

Published in: on 2006 november 10, péntek at 10:49  Vélemény?  

Lebuktunk – vállaljuk!

2006.11.10. 06:25:57

Lebuktunk, kedves olvasóink! Nem menekülhettünk a kommunista ifjúsági vezérből a demokrácia védelmezőjévé vedlett Szilvásy György metsző tekintete elől, és lebuktunk. Mi, itt a Kuruc.info-nál csoportosan, fegyveres harcot szerveztünk, és meg akartuk dönteni az államrendet. Ám hiába konspiráltunk a militáns Dörmögő Dömötörrel, mert máris észrevett minket korunk ÁVH-ja, jelentették esetünket korunk Gerő Ernőjének, aki mindenféle bizonyítási eljárást megelőzve már látja is a bizonyítékokat.

jatek.jpg

De mi nem vagyunk ám olyanok, mint a szabaddemokrata-szocialista politikuscsürhe, és nem tagadjuk körömszakadtáig a napnál világosabb tényeket. Mi – jó magyar ember módjára – vállaljuk, amit tettünk! Sőt, nem is akartuk megvárni, amíg lebukunk, magunk akartuk feljelenteni magunkat, hogy példát adjunk politikusainknak. Ezért már régebben elkészítettünk egy összeállítást a fegyvereinkről és használatuk körülményeiről. A közzététellel csak addig akartunk várni, míg csoportunk legijedősebb tagját, aki semmilyen felelősséget nem akart vállalni, felveszik rendőrnek. De meglátott minket a Párt szeme, és már nincs mire várjunk, terítjük a lapjainkat. Íme a fegyvereink:

Krumplipuska: csoportunk egy tagja kisiskolás kora óta fejében rejtegette e fegyver elkészítésének módját, nála tehát megáll az előre kiterveltség (továbbiakban: elkit) vádja. A fegyverrel közvetlen közelről szembe akarta lőni a rendőröket, de azok már az NBH-tól már jó előre tudtak rólunk, és plexiálarc mögé bújtak.

Nyál: csoportunk egy másik tagja napokig gyűjtögette nyálát, majd október 23-ára 41 fokos lázat idézett elő magának, hogy ilyen állapotában leköpve egy rendőrt, annak égési sérüléseket okozzon. Nála még a “különös kegyetlenséggel” (továbbiakban: külkegy) is megáll. De az NBH révén jól értesült rendőrök egyike észrevette emberünket, és tizedmagával addig verte a fejét, míg fegyverét ki nem ejtette szájából.

Dob: egy összeesküvő társunk ezzel a rendkívül veszélyes fegyverrel minden álcázás nélkül 300 méterre megközelítette a Parlamentet, ami előtt az emberek kirekesztésével az emberek szabadságharcát ünnepelte a sok politikus. Társunk dobolni akart (elkit, külkegy), hogy egy cenzúrázatlan vélemény is elhangozhassék az ünnepen (aljas indok: aljind), de a rendőrök ebben a látható módon megakadályozták.

Eszcájg: az ezen fegyvereket birtokoló társunk leleplezése volt talán a legnagyobb hőstette Gergényi zsenijeinek, hiszen kollégánk mindeme gyilkokat egy konyhafiókjában rejtegette már régóta. A késsel ölni lehet, a villával szurkálni, a kanállal szemet kikaparni, a dugóhúzóval mindent, a krumplinyomóval pedig el akarták tüntetni a krumplipuska nyomait. Világos, hogy ilyesmiket csak cégéres gazemberek rejtegethetnek. Elkit, külkegy, csopelk, bűnpárt.

Bot: egy különösen rafinált társunk már évek óta tudatosan gyengítette le nagyanyja szervezetét, hogy annak szüksége legyen erre a fegyverre (elkit). Hosszú időn keresztül szemelvényeket olvasott fel nagyszüléjének hazánk elmúlt 60 évének történelméből, mire az utálni kezdte a kommunistákat és minden alakváltozatukat. Ezen kívül bemesélte neki, hogy ha ezeket a tolvajokat elzavarjuk, jobban élünk majd (nyervágy). Végül elküldte a Fidesz-gyűlésre, és megbeszélte 1-2000 emberrel, hogy már a gyűlés helyétől egy kilométerre kezdjék magukat veretni és lövetni, folyamatosan hátrálva, ezáltal hozva helyzetbe nagyanyját – aki az alkalmas pillanatban botjával lesújt majd (külkegy) egy tetőtől-talpig védőruhába bújt rendőrre, ezzel megdöntvén az államrendet. Ám a rend éber őrei még e ritka mesteri szervezőmunka ellenében is meg tudták védeni a békét, mert lovaikkal gázoltak az emberek közé, így a nagymama, sok alkalmi öreg társával egyetemben, botjával nem érhette fel azokat, mielőtt fejen lőtték.

Mi tehát feltártuk titkainkat, és büszkén vállaljuk azokat. Igenis szervezkedtünk, rettenetes terveinket egyeztettük, és mindezt hosszú évek óta. Tőlünk és arzenálunktól kell megvédeni a társadalmat, nem az őrjöngő, felfegyverzett rendőrállatoktól. Legalábbis a Szilvásy nevű KISZfiú ezt állítja. Az eszébe sem jut, hogy nem kétszáz ember szervezkedik ellenük, hanem sok millió utálja őket…

Kuruc.info
:-D

Lúdas Matyi kommentár: Hát igen, bevalljuk, mi is szervezkedtünk, sőt, mi önállóan kiépítettünk egy másik hálózatot is, a gonosz babákkal súlyosbított babakocsikkal felfegyverkezve támadó szervezetet!

Published in: on 2006 november 10, péntek at 10:24  Vélemény?  

Fénykép: A Bazilika kertjében verik a magyart

2006.11.09. 21:16:15

Ezeknek semmi se szent!

bajcsy_bazilika.jpg
A fénykép a Bajcsy-Zsilinszky útról készült

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 november 10, péntek at 02:22  Vélemény?  

Ismét jogerősen kártérítésre kötelezték a BRFK-t jogellenes rendőri intézkedés miatt

(2006. november 9.)

A Fővárosi Ítélőtábla 2006. november 9-én hozott jogerős ítéletével – megváltoztatva a Fővárosi Bíróság keresetet elutasító elsőfokú ítéletét – a jogsértést állapított meg, továbbá a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi ügyvezetője, dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd által képviselt Fekete László javára 500 ezer forint és kamatai összegű kártérítés megfizetésére kötelezte a Budapesti Rendőr-főkapitányságot (BRFK) a 2003. október 2-i Kvassay-hídi jogellenes rendőri intézkedések miatt.

A csepeli Kvassay-hídnál 2003. október 2-án reggel néhány békés magyar állampolgár találkozott, hogy együtt sétáljanak a Medgyessy-kormány által halálra ítélt csepeli kórházhoz. Ez a polgárok milliói által tanúsítottakéhoz hasonló jellegű, jogszabályt nem sértő cselekmény első perctől kezdve a rendőrség felfokozott érdeklődését váltotta ki. Folyamatos rendőri zaklatást követően végül 10 személy állítottak elő, vettek őrizetbe és állítottak gyorsított eljárással a Csepeli Bíróság elé 2003. október 3-án, köztük Kőszegi M. Lászlót a Hungária TV tudósítóját. A bíróság mindannyiukat – köztük Fekete Lászlót – felmentette a terhükre rótt rendzavarás szabálysértése alól.

Az ítélőtábla megállapította, hogy akkor jogszerű egy rendőri intézkedés, ha indokolt, szükséges és arányos, ha nem ilyen, akkor a rendőrség a személyes szabadság megsértése miatt kártérítésre köteles. A rendőrség lett volna köteles azt bizonyítani, hogy a kényszerintézkedés indokolt volt, azaz Fekete László olyan magatartást tanúsított, amely szükségessé tette a rendőri intézkedést. A bíróság szerint kirívóan súlyos és jogállami normákkal ellentétes a rendőri eljárás, ha egy személyt nyomós és törvényes indok nélkül állítanak elő és vesznek őrizetbe egy mindenki által szabadon igénybe vehető közterületről.

Az ítélőtábla megállapította, hogy a Fekete Lászlóval szembeni rendőri intézkedések (előállítás, őrizetbe vétel) nyilvánvalóan jogellenesek voltak, a személyes szabadságát jogellenesen korlátozták, az emberi méltóságát sértették, mivel ő nem tüntetett, semmi törvénybe ütközőt nem tett, csupán egy közterületen tartózkodott egy magyar zászló közelében.

Ezúttal is győzedelmeskedett a jogállami érvelés a rendőrállami érveléssel szemben. A rendőrállami érvelés szerint már pusztán az is elegendő indok bárkivel szembeni személyes szabadságot korlátozó intézkedés megtételére, ha még nem követett el szabálysértést, de az illető fejében a rendőrség szerint esetleg ott a gondolata, azonban nem kezdi meg a szabálysértést. Ha pedig a független bíróság megállapítja, hogy a rendőri intézkedéssel érintett személy nem követett el szabálysértést vagy bűncselekményt, akkor az eljárás alá vont személy szabadságkorlátozására irányuló rendőri intézkedések nem vesztik jogalapjukat, ezért a felmentett érintettnek kártérítés nem jár, mivel úgymond okot adott a rendőri intézkedésre.

A jogállami érvelés lényege ezzel szemben az, hogy ha az állami erőszakszervezet kényszerintézkedést alkalmaz (ennek keretében elfog, előállít és fogvatart), de utóbb a független bíróság megállapítja, hogy a rendőri intézkedéssel érintett személy nem követett el szabálysértést vagy bűncselekményt, akkor az eljárás alá vont személy szabadságkorlátozására irányuló rendőri intézkedések is jogalapjukat vesztik, ezért a felmentett érintettnek kártérítés jár. Az Alkotmány 55. § (3) bekezdése világosan kimondja: az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult.

Ezzel a jogerős ítélet elvi iránymutatást ad a jogsérelmet szenvedettek részére: a rendőrség köteles helytállni a működési körében emberi méltóságot és személyes szabadságot korlátozó jogellenes rendőri intézkedésekért szabálysértési eljárás esetén is.

Ez az ítélet az elmúlt 4 éven belül a sokadik olyan elvi jelentőségű bírósági döntés, amelyben jogellenesnek minősítették a BRFK alapvető szabadságjogok korlátozásával kapcsolatos intézkedéseit. A Fővárosi Bíróság 2005. december 9-án jogellenesnek találta a LCS ’88 által 2003. december 1-én, a budapesti Gesztenyéskertben tartott, szabályszerűen bejelentett, meg nem tiltott tüntetésének rendőri feloszlatását. A szabálysértési eljárásokban utóbb felmentett 50 károsult szintén hasonló alappal támaszthat kártérítési igényt, keresetüket rövidesen benyújtják. 2004. december 10-én a rendőrség Kocsis Imrét, az LCS 88 vezetőjét és hat társát a Margit-hídon fogta el egy szabályszerűen befejezett tüntetést követően, állította elő és tartotta több – Kocsis Imrét 72 – órás őrizetben jogalap nélkül, emberi méltóságot sértő módon. Ebben az ügyben is megszüntették a meghurcoltak elleni szabálysértési eljárásokat, ezért is kártérítésre köteles a BRFK, a kártérítési kereset már benyújtásra került.

A Fővárosi Ítélőtábla pedig nemrégiben 2006. szeptember 12-én hozott jogerős ítéletével megállapította a jogsértést, továbbá a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi ügyvezetője, dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd által képviselt Kocsis Imre és három társa javára két és fél millió forint és kamatai összegű kártérítés megfizetésére kötelezte a Budapesti Rendőr-főkapitányságot (BRFK) a 2004. május 23-i Erzsébet téri, jogellenes rendőri intézkedések miatt. Ebben az ügyben szintén jogellenesen állítottak elő négy embert a rendőrök arra hivatkozva, hogy ők rendzavarást követtek el.

A mostani döntés egy további bátorítás is mindenkinek: ne féljenek élni vélemény-nyilvánítási és gyülekezési jogukkal, mert ha bárkivel szemben törvénysértően lép fel a rendőrség, akkor elégtétel és kártérítés jár a jogsértettnek.

A kérdés immáron sokadszorra ismét ugyanaz: mikor lesz már az ilyen demokratikus alapjogokat érintő súlyos jogsértésnek személyi következménye? Hiába kapott most ugyanis kártérítést és elégtételt Fekete László, ha az ilyen típusú rendőri túlkapások ismét megtörténhetnek. Sajnos a szeptemberi és októberi események bebizonyították, hogy a rendőrség az ilyen esetekből semmit sem tanult. Bízzunk azért abban, hogy a döntésnek lesz kellő visszatartó ereje és a felelősök is levonják a következtetéseket. Ennek első jelei megmutatkoztak Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány és két helyettesének most bejelentett nyugdíjba vonulásával. Reméljük utódaik képesek lesznek a jogállami követelményeknek megfelelően működtetni a főváros rendőrségét.

Budapest, 2006. november 9.
Nemzeti Jogvédő Alapítvány
Dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, kuratóriumi ügyvezető sk.

www.nemzetijogvedo.hu

Published in: on 2006 november 10, péntek at 02:19  Vélemény?  

Székely fiatal magyar börtönben

(2006. november 9.)

Pénteken (október 13-án) a Nagy Ignác utcai büntetés-végrehajtási intézményben tartott kihelyezett ülést az Országgyűlés Emberi Jogi Bizottsága, amelyen a képviselők mellett részt vettek a kormány, a rendőrség, az ügyészség, az elmúlt napokban a 2006. szeptember 18-20. közötti események kapcsán büntetőeljárás alá vont személyek védő ügyvédeinek, és különböző emberi jogi szervezeteknek képviselői. A téma a rendőri túlkapások, az előzetes letartoztatás kényszerintézkedésének indokolatlanul gyakori alkalmazása, büntetlen előéletű, ártatlan, vagy csekély súlyú bűncselekményt elkövető fiatalokkal szemben alkalmazott az aránytalanul szigorú elsőfokú bírói ítéletek

A Szabadság téri eseményeket követően a rendőrség kb. 150 fiatalt vett őrizetbe, jelentős részük előzetes letartóztatásba került. Valódi garázda cselekménnyel csak töredékük vádolható. Sokan közülük ott voltak a Szabadság téren, de ezek jelentős része bár a garázdaságok elkövetésekor a helyszínen volt, azoknak csak passzív szemlélője volt. A legtöbb rendőri visszaélésre szeptember 20-án, szerdán éjszaka került sor, amikor a hatóságok a Blaha Lujza tér, Oktogon, Dob utca környékén számos fiatalt vettek őrizetbe, sokakat közülük súlyosan bántalmaztak. Kevesen tudják, hogy e visszaélések elszenvedői közt nemcsak magyar állampolgárok voltak. A rendőrök ezen az éjszakán súlyosan bántalmaztak két perui állampolgárt, akik egy gyorsétterembe mentek le otthonukból. A visszaélések nem kímélték a határon túli magyarságot sem. A 21 éves erdélyi, egy Marosvásárhely közelében fekvő Kis-Küküllő menti faluból, Küküllőszéplakról származó B. Mihály életében először látogatott Budapestre. Nem vett részt egyetlen tüntetésen sem. Az említett éjszakán többekkel együtt a 906-os éjszakai busz Blaha Lujza téri megállójában állították elő a rendőrök, akiknek a székely fiatal azonnal megadta magát. Mihály azóta is előzetes letartóztatásban van, szabadlábra bocsátási kérelméről a jövő héten dönthetnek. A kizárólag az őrizetbe vételt foganatosító rendőrök vallomására épülő képtelen vád szerint a mesterségesen kreált “csoport” tagjai, akik előtte soha nem találkoztak, az őt igazoltató rendőrökre kövekkel támadtak. A közterületi videokamerák felvételei, más esetekhez hasonlóan, itt is hiányoznak. A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása szerint a vád csak alapos gyanúra épülhet. Az alapos gyanú feltétele, hogy a gyanúsított konkrét, egyedi cselekményére, a vád tárgyát képező elkövetési magatartásra nézve minden kétséget kizáró, egyértelmű bizonyíték áll rendelkezésre. Az ügyben érintett, elfogult tanúk vallomása a vádat önmagában nem alapozhatja meg. Az őrizetbe vételt foganatosító rendőrök elfogultak, ezért minden olyan előzetes letartóztatást foganatosító végzés, vagy olyan elsőfokú bírói ítélet, amely kizárólag az ő vallomásukra épül, jogsértő.

B. Mihály ügye nemzetközi jogi, diplomáciai jelentőséggel is bír, hiszen Magyarországon egy másik állam, 2007-től másik Európai Uniós tagállam, Románia, történetesen magyar nemzetiségű állampolgárát a nyílt utcán, törvénytelenül őrizetbe vették, és hetekig előzetes letartóztatásban tartották. Magyarország megmaradt nemzetközi hírnevét tovább rombolja, ha más államok polgárai, akik rossz időben, rossz helyen tartózkodnak, börtönbe kerülhetnek, vagy, amint az a peruiakkal történt, súlyos bántalmazás áldozatául esnek. Az erdélyi magyarok a magyar hatóságoktól nem számíthatnak humánusabb eljárásra, mint az őket nacionalista indulatból zaklató román rendőröktől. A magyar hatóságok, rendőrök, ügyintézők, BKV-ellenőrök, parkolóőrök az erdélyi magyarokat az elmúlt évtizedben rendszeresen alázzák meg, lerománozzák őket, sértő, lekicsinylő hangnemben beszélnek velük. Munkavállalási, bevándorlási ügyekben a kínai, vietnami, ukrán vendégmunkás, ha van pénze, kedvezőbb elbánásban részesülhet, mint a határon túli magyar. Milyen anyaország az, amely határon túlra szakadt gyermekeivel így bánik.

Mihály sorsa a közeljövőben remélhetően rendeződhet. A határon túli magyarok magyar hatóságok általi rendszeres megalázásának problémája azonban hosszú távú megoldásra vár, amely nem halogatható. A rendőrök, közigazgatási tisztviselők, és más hatóságok számára nemzetismereti alapképzésben kell, hogy részt vegyenek annak érdekében, hogy, ahogy más országokban megszokott, szeressék saját nemzetüket, tiszteljék zászlónkat, himnuszunkat és más nemzeti jelképeinket, s tisztában legyenek azzal a ténnyel, hogy a Kárpát-medencében, a Magyar Köztársaság határain kívül, szülőföldjükön magyarok is élnek, akik legyenek bár román, szlovák, ukrán, vagy szerb állampolgárok, mégis testvéreink.

Magyar Attila István
A szerző ügyvéd, egyetemi oktató, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány együttműködő partnere
Megjelent a Magyar Nemzet c. napilap 2006. október 18-i számában

www.nemzetijogvedo.hu

Published in: on 2006 november 10, péntek at 02:18  Vélemény?  
Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.