This is how the Hungarian police assaulted twice Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on October 23 in Budapest


This is how the Hungarian police assaulted twice Fr. László Vértesaljai, Jesuit, on October 23 in Budapest

The report on the police abuse that the Rev. Fr. László Vértesaljai, S. J., was subjected to on October 23, 2006. The report could be heard on Radio Vatican’s October 25 broadcast. It was prepared by the Hungarian edition of Radio Vatican. Recorded by Fr. David Biacsi, S. J.

A stir has been created throughout the Hungarian press by the news that Father László Vértesaljai, who was the responsible editor for Radio Vatican’s Hungarian branch between 1996 and 2002, was assaulted by the police during the October 23rd commemorations. We asked Father Vértesaljai to summarise the events for Radio Vatican’s listeners.

I warmly greet Radio Vatican’s listeners! Two days after the mass meeting on October 23, I’m still filled with an enormous sense of astonishment. I say that because at four o’ clock in the afternoon, on the day of Fidesz’s mass meeting at Astoria, Budapest, at which approximately a hundred thousand people were gathered, I too was present.

In the middle of the meeting, right after having sung the Hungarian national anthem and the Szekler anthem, I set off in the only direction possible, that of the Deák Ferenc square. I met Zsolt Semjén, then, saying goodbye to him, I moved on to the Károly ring road, when suddenly policemen were running past me. Whilst engaged in the process of running, they could each still find the time to strike not only me, but any other pedestrian nearby. I was dressed in my priest’s clothes, with a flag in my hand, but this appeared to be of little consequence to them. One of the policemen pushed me to the pavement, and while I was down, I took further blows from his colleagues.

Only when the policemen departed, did it strike me: good God, what’s going on here? That’s when I noticed that the policemen were firing tear gas grenades at the Astoria, at the junction of the Károly ring road, Múzeum ring road, Kossuth Lajos street and Rákóczi street, just where the commemorating crowd was about to set off home. I couldn’t believe my eyes, and I couldn’t believe that the police were capable of displaying such harsh aggression towards a defenceless crowd. I went among the demonstrators to see what could have caused such police brutality. Walking across the whole width of the street, I saw no sign of any demonstrator who was either carrying out, or would have carried out, any kind of aggressive act. The only thing that I could see was the quizzical expression in people’s eyes: why and how can this happen?

Then, following divine inspiration, I raised my flag and set off with a sense of great inner solemnity. Wearing my priest’s clothes, I advanced towards the policemen who were standing approximately three hundred metres away, opposite me. The crowds fell silent behind me, and I reached the police line and stood in front of each one of them in turn, looking at them. But I couldn’t see their eyes or faces because of their Perspex shields and visors. All I said to them was: “But why, why are you hurting us?” There was no answer, just a mumble rising from behind. The policemen who were standing in the back rows were shouting to the ones in the front line, saying: “Collar the priest, grab him!” I don’t know how the whole thing happened. I was just standing there completely defenceless, and I didn’t even want to defend myself, when from the back, two or three policemen’s hands reached out, and pulled me inside the phalanx. The police line opened, and I was pushed onto the pavement, surrounded by around eight or ten policemen behind the front line. They started beating me. Meanwhile I heard terrible swearwords connected to God and my mother, and the most offensive obscenities. Following this, somebody said, “Careful, this is a priest!” Several policemen stamped on our national flag. I wanted to defend it, so I threw myself on it, and said, “I’m not leaving without my flag”. This seemed to shake them up. Those who were afraid of getting into trouble for beating a priest then stopped the others. I stood up, and was then pushed out of that group, and backwards. Behind, there were further policemen who pushed me up against a wall, and shouted at me very rudely and pushed me, telling me to get out of here.

I didn’t get out of there, I didn’t disappear, but instead I went back, almost with renewed force. I cut my way through them and returned to the demonstrators, following my second beating, and started the real conciliatory work. I went back in order to at least join the peaceful ones, who were being humiliated and brutalised with such aggression. I stayed there until the police pushed us gradually back to the Kálvin square, at around ten or eleven o’clock. The people who were present – I don’t even want to call them demonstrators, because they were just peaceful people, but those in the front row, were very pumped up… some of them were even looking for stones and empty bottles. If saw such things, I took them out of their hands.

I have to say that priest’s clothes have a very strong effect, even in such moments as these. The simple fact that I was there as a priest, and I said, “Put that stone down, this is not appropriate to such a moment, they are the aggressors” caused most of them to put the stones down. Those who didn’t said to me, “Go away, this is not pacifism! Go away, you Ghandi”. I was so honorably dubbed! I am very happy that I stayed there, and I could defend them, because I wanted us, at least those who were Christian, to answer not with rage, even if it was righteous, but with the dignity of Christ.

Now, two days after the events, I have been to the Uzsoki hospital, where I have been x-rayed, and where a medical examination established that I took many blows, and that I had many green and blue bruises on my body. When a tear gas grenade hit me on my chest, it was the staff of my flag that saved me from suffering a more serious injury. When I fell on the floor the others helped me to get up.

Two days following these events, I ask myself this question: how could all of this happen sixteen years following the fall of Communism? I remember that in 1988, on the 30th anniversary of Imre Nagy and his fellow martyrs’ execution, I got into a similar situation. This was on the occasion when, on June the 16th 1988, at lot 301 of the New Public Cemetery, their fellow prisoners commemorated this brutal sentence, this murder, whilst still under the Communist regime. Following that, on the same day, June 16th 1988, the three hundred demonstrators who had been present in the cemetery gathered on Heroes square, in front of the Exhibition Hall. The police chased us away with tear gas and rubber truncheons, just as they did now. One year later, at the great national ceremonial reburial of Imre Nagy, Jenő Fónay, who yesterday received the highest recognition from president László Sólyom, in parliament, invited me to be one of those who reburied Imre Nagy and his fellow martyrs. After all this I can’t understand how such aggression and lies can persist. I think that no responsible Hungarian person, especially those with a Christian conscience, should remain silent, and they should be present where their conscience sends them, and I think that we should never, never cover up lies.


Auch auf deutsch: der Bericht von Jesuitenpater László Vértesaljai über die gegen ihn ausgeübten Tätlichkeiten durch die Polizei

Der Bericht von Jesuitenpater László Vértesaljai über die gegen ihn ausgeübten Tätlichkeiten durch die Polizei am 23. Oktober 2006 in Budapest. Zu hören war er in der Sendung von Radio Vatikan am 25. Oktober 2006. Angefertigt von der ungarischen Redaktion von Radio Vatikan. Aufgezeichnet von: P. David Biacsi SJ.

In der ungarisch-sprachigen Presse hat die Nachricht ein Echo ausgelöst, dass auch der Pater László Vértesaljai im Laufe der Gedenkfeiern am 23. Oktober 2006 seitens der Polizei Misshandlung erleiden musste. Er war in der Zeit zwischen 1996 und 2002 der verantwortliche Redakteur der ungarischen Sektion von Radio Vatikan. Wir haben Pater Vértesaljai gebeten, für unsere Hörer die Geschehnisse zusammen zu fassen.

Ich begrüße herzlich die Hörer von Radio Vatikan! Zwei Tage nach der anlässlich des 23. Oktober veranstalteten Großversammlung bin ich immer noch zutiefst bestürzt. Nämlich an dem Tag, als in Budapest in der Gegend um Astoria nachmittags um 16 Uhr die Großversammlung von FIDESZ mit ca. 100.000 Teilnehmern stattfand, war ich ebenfalls anwesend.

Inmitten der Großversammlung, als wir die beiden Hymnen, die ungarische Hymne und die siebenbürgische Hymne gesungen haben, dann ging ich los, wohin es möglich war: in die Richtung des Deákplatzes. Ich habe Zsolt Semjén getroffen, dann, als ich mich von ihm verabschiedete, trat ich hinaus auf den Karlsring, dabei liefen Polizisten an mir vorbei. Soviel Aufmerksamkeit konnten sie mir noch schenken, dass jeder von ihnen mich geschlagen hat, aber nicht nur mich schlugen sie, sondern alle dortigen Passanten. Ich hatte die Bekleidung eines Priesters, in der Hand hielt ich die Fahne, aber dies hat sie überhaupt nicht gestört. Ein Polizist schubste mich auf den Boden, und während ich fiel, haben sie auch weiter auf mich eingeschlagen.

Als die Polizisten vorbeigelaufen waren, dann kam ich wieder zu Fassung: gütiger Himmel, was ist hier los? Dann habe ich gesehen, dass die Polizisten mit Tränengasgranaten schießen, und zwar bei der Astoria, bei der Kreuzung des Karlsringes, des Museumringes, der Lajos-Kossuth-Straße und der Rákóczistraße – wo die feiernden Massen gerade dabei waren, nach Hause zu gehen. Ich wollte meinen Augen nicht glauben, dass eine dermaßen grobe Aggression seitens der Polizei gegen eine unbeschützte Menge passieren kann. Ich ging unter die Demonstranten um zu sehen, wodurch diese Aggressivität der Polizei ausgelöst wurde. Und dort, als ich die Straße in voller Breite durchgelaufen war, habe erfahren, es war kein einziger Demonstrant dort, der irgendeine aggressive Tat ausgeübt hätte. In den Augen der Menschen habe ich nur eines gesehen: aber warum, wieso kann das passieren?

Und dann, von einer göttlichen Idee geleitet habe meine Fahne aufgehoben und ging los, mit einer gewaltigen inneren Würde. Und so, in der Priesterkleidung ging ich in Richtung der vor mir in etwa 300 m Entfernung stehenden Polizei los. Die Menge wurde hinter mir still, und ich kam bei den Polizisten an, ich marschierte vor der Reihe, und schaute einzeln in die Gesichter, ich habe wegen den Plexiglasschildern und dem heruntergelassenen Visier her Augen, Gesichter nicht sehen können, und sagte lediglich: “Aber warum? Warum tut ihr uns das an?” Es gab keine Antwort, nur ein immer lauter werdendes Murmeln von hinten. Die hinten stehenden Polizisten haben nach vorne gerufen, dass “Zieh den Pfaffen ein! Fass ihn!” Und ich weiß nicht, wie es passierte, ich stand da, vollkommen unbeschützt, ich wollte mich nicht mal verteidigen, als die Hände von 2-3 Polizisten von hinten mich erfassten, haben mich hinter die Phalanx gezogen, die Reihe der Polizisten öffnete sich, mich hat man dort auf den Boden gezerrt, um mich herum standen 8-10 Polizisten hinter der Reihe der Polizisten, und fingen an mich zu schlagen. Dabei habe ich gehört, dass sie nach groben Obszönitäten gewaltig brutale, derbe Fluche gegen Gott und meine Mutter ausgestoßen haben, dann hörte ich: “Pass auf, das ist ein Priester!”. Mehrere Polizisten traten die Nationalfahne. Um diese zu beschützen habe ich mich auf die Fahne gelegt, und sagte, dass ich von hier so lange nicht fortgehe, bis sie meine Fahne zurückgeben. Und irgendwie wurden sie davon etwas nüchtern. Und dann diejenige, die Bedenken hatten, dass sie einen Priester geschlagen haben, und deswegen Probleme kriegen werden, haben die anderen zurück gehalten. Ich stand auf, und dann haben sie mich von sich hinaus gestoßen, nach hinten gestoßen. Hinter ihnen waren weitere Polizisten, diese haben mich an die Mauer gedrückt, mich geschubst und sagten zu mir in sehr grobem Tonfall, mich angeschrieen, ich soll mich verziehen, verschwinden.

Ich verschwand nicht und ich habe mich nicht verzogen, sondern ging zurück, mit Gewalt, ging durch sie durch, ging zurück zu den Demonstranten, nach meinem zweiten Verprügeln, und dann begann so richtig mein dortiger Friedensdienst. Ich ging zurück, damit ich dort wenigstens mit denen sein konnte, die friedlich sind, und die entwürdigt und die mit Gewalt misshandelt werden. Ich blieb dort so lange, bis die Polizei uns gegen 22-23 Uhr stückweise bis zum Kálvin Platz zurückgedrängt hat. Die Anwesenden – ich sage nicht mal, dass sie Demonstranten waren, weil sie keine Demonstranten, sondern einfache friedliche Menschen waren, aber welche in der Frontlinie waren -, die waren sehr aufgeregt, manche haben nach Steinen, leeren Flaschen gesucht… wenn ich so etwas sah, habe sie ihnen aus der Hand genommen. Ich muss sagen, die Priesterkleidung hat ein sehr hohes Ansehen, sogar in solchen Momenten. Einfach deshalb, weil ich dort als Priester anwesend war, und ich sagte: “Leg den Stein weg, das ist diesem Moment nicht würdig, die Aggressoren sind die!” und viele habe es auch getan. Und wer nicht, die sagten: “Geh weg von hier, das hat mit Pazifismus nichts zu tun! Geh von hier, du Gandhi!” Ich habe auch solche erhebende Titel bekommen. Ich freue mich sehr, dass ich dort geblieben bin, und sie beschützen konnte, damit wir, wenigstens die, welche Christen waren, gegenüber dem berechtigten Zorn mit der Würde Jesu antworten konnten.

Jetzt, zwei Tage später bin ich in das Uzsoki-Krankenhaus gegangen, dort hat man von mir Röntgenbilder angefertigt, und während der ärztlichen Untersuchung hat sich herausgestellt, dass ich sehr viele Schläge abbekommen habe, mein Körper ist voll mit grün-blauen Striemen. Als eine Tränengasgranate mich in Brusthöhe traf, dann hat gerade die Stange meiner Fahne davor beschützt, eine ernsthaftere Verletzung zu erleiden. Als ich dabei auf den Boden fiel, haben mir die anderen beim Aufstehen geholfen.

Zwei Tage nach den Ereignissen stellt sich für mich die große Frage, wie das alles überhaupt passieren konnte, 16 Jahre nach der Wende. Ich erinnere mich, im Jahre 1988, am 30. Jahrestag der Hinrichtung von Imre Nagy und der anderen Märtyrer… war ich in eine ähnliche Situation verwickelt, dann, als die ehemaligen Mithäftlinge noch während der Zeit der kommunistischen Diktatur, also am 16. Juni 1988 bei der Parzelle 301 des Neuen Öffentlichen Friedhofs eine Gedenkfeier über dieses brutale Urteil, über die Mordtat veranstaltet haben. Danach, also noch am 16. Juni 1988 trafen sich die dreihundert Demonstranten auf dem Heldenplatz bei der Ausstellungshalle, die auch im Friedhof dabei waren. Die Polizei hat uns damals ebenfalls mit Tränengas und mit Gummiknüppeln auseinander getrieben. Ein Jahr später, während des feierlichen großen, landesweiten Begräbnisses von Imre Nagy, wozu mich Jenő Fónay eingeladen hat, der gerade vorgestern vom Staatspräsidenten László Sólyom die höchste Ehre erwiesen bekommen hat, damit auch ich unter denen sein konnte, die Imre Nagy und die anderen Märtyrer bestatten.

Danach verstehe ich nicht, dass einerseits diese Aggression passiert… und das zweite, dass diese Lügerei fortgesetzt werden darf. Ich denke, dass alle verantwortlichen ungarischen Menschen, besonders die mit christlichem Gewissen, nicht schweigen dürfen, sie müssen dort anwesend sein, wo ihr Gewissen sie hinführt, und niemals, niemals dürfen wir das Lügen verschweigen.


El sacerdote jesuita húngaro Padre Ladislao Vértesaljai da testimonio de cómo vivió los acontecimientos de la tarde y de la noche del 23 de octubre del 2006 en Budapest

El sacerdote jesuita húngaro Padre Ladislao Vértesaljai da testimonio de cómo vivió los acontecimientos de la tarde y de la noche del 23 de octubre del 2006 en Budapest, capital de su Patria. Ese día era fiesta nacional y ademas este ano se conmemoran los 50 anos del heróico sublevamiento del pueblo húngaro contra la ocupación soviética en 1956. El testimonio que sigue fue transmitido por Radio Vaticana en su emisión del 25 de octubre.

Ha tenido gran resonancia en la prensa húngara, la noticia, de cómo con ocasión de las conmemoraciones del 23 de octubre, relata las atrocidades de la policía que alcanzaron al P. Ladislao Vértesaljai, quien entre 1996 y 2002 fue el redactor responsable de la sección húngara de Radio Vaticana. – Hemos pedido al padre un resumen de lo ocurrido para los oyentes de nuestra Emisora.

Saludo con afecto a los oyentes de la Radio Vaticana. Dos días después del gran mitin del 23 de octubre mi alma está inmersa en la más profunda consternación. Aquel día, en Budapest, delante del Hotel Astoria [en el cruce de dos avenidas en el centro de la ciudad], a las 4 p. m. tuvo lugar una gran concentración a la cual asistían centerares de miles de personas. Fue convocada por el Partido Fidesz. Yo también estaba presente. Terminamos el mitin cantando el Himno Nacional. Entonces partí en la única dirección posible: hacia la Plaza Deák. Apenas comencé a caminar por la Avenida Carlos, de repente muchos policías pasaban corriendo a mi lado. Todos, al correr, descargaban su bastón de goma sobre mi, pero no sólo sobre mi sino sobre todos los presentes sin distinción alguna. Yo iba de sacerdote llevando en mi mano la bandera nacional, pero eso no les perturbaba en absoluto. Uno de los ellos me empujó y caí al suelo. Aún así, estando en tierra, seguían dándome golpes. Cuando desaparecieron, comence a cobrar aliento. “Dios mio, ?qué está pasando aquí?” Entonces, me di cuenta que los policías estaban disparando bombas lacrimógenas precisamente en el cruce de las avenidas donde la multitud comenzaba a dispersarse para regresar a sus casas. No creian mis ojos que una agresión tan burda de parte de la policía en contra de una multitud indefensa pudiera darse. Me mezclé entre la gente para cerciorarme qué podría haber provocado la agresividad de la policia. Pasando de un lado a otro de la avenida constaté que no había ningun manifestante que hubiera cometido una acción agresiva. Solamente ví en los ojos la estupefacción: Pero, ?a qué viene esto? ?cómo es posible una cosa así?

Y entonces, como movido por una inspiración divina, levanté mi bandera, y me puse a andar con gran solemnidad. Vestido de sacerdote, me dirigí hacia el cuerpo de la policía que estaba unos 300 metros distante de mi. Detrás la multitud se quedó callada. Pasé delante de ellos, mirando a la cara de cada uno – ni sus ojos ni sus rostros los pude ver porque el escudo de plexi y el casco bajado los tapaban. Sólo podía decir algo así: ?Por qué, por qué nos están tratando así? No hubo respuesta, sólo un murmullo creciente desde detrás, pues los ultimos policías gritaban a los de delante: !Agarra al cura! !Traerlo para aca! No se cómo pasó todo, yo solo estaba parado allí completamente indefenso, no quería ni defenderme, cuando dos o tres manos de policía se extendíeron desde atrás, me agarraron, el cuerpo policial se abrió, me tiraron al suelo y ocho o díez policías me rodearon y me dieron golpes. Entre tanto, escuchaba blasfemias horrorojas e insultos a mi madre. Pero oí también la voz de uno: “Cuidado, !es un sacerdote!” Varios policías pisaron nuestra bandera nacional. Para defenderla, la cubrí con mi cuerpo y dije: !No me voy de aquí hasta que no me devuelvan mi bandera! Al oir esto, de alguna manera, comenzaron a recapacitar. Entonces, aquellos que temían que podría surgir algún problema por pegar a un sacerdote, frenaron a los demás. Me puse de pie, y me echaron detrás de ellos. Allí, un nuevo cordón se acercaba, me empujaron contra la pared y se dijeron ami de una manera muy grosera, tirandome y gritándome que me largue, que desaparezca. No me fui, ni desaparecí, sino con fuerza abrí brecha en el cuerpo policial y regresé de vuelta a los manifestantes. Regresé para estar al lado de los que son pacíficos, humillados, quienes eran víctimas de la violencia. Me quedé con ellos hasta alrededor de las 10 o las 11 de la noche. Entre tanto los policías nos iban empujando poco a poco hasta la Plaza Calvino.

Respecto a los presentes no uso la palabra “manifestantes” porque no eran manifestantes sino sencillamente personas pacíficas, sin embargo, los que quedaban en la primera fila eran muy vehementes. Alguno que otro buscaba piedras y botellas vacías… Cuando ví esto, se las quité de la mano. Puedo decir que mi distintivo sacerdotal me daba enorme respeto en esos momentos. Simplemente como yo estaba allí como sacerdote, al decir: “!Echa esa piedra, no es conforme al momento presente!” pues “!Ellos son los agresores!” – la mayoria de ellos las echaron. Hubo alguién que me dijo: “!Vete de aquí, esto no es pacifismo! !Vete de aquí, tú Gandhi!” Recibí este tan honorífico epíteto. Me alegre mucho de haberme quedado allí para poder protejerlos y para que lograran superar su justa ira y asi puedan responder – al menos los que eran cristianos – con dignidad cristiana.

Hoy, pasados dos días, fui al hospital Uzsoki donde me tomaron radiografías y se puso en claro durante el examen médico que recibí muchos golpes porque tengo en mi cuerpo ronchas de color azul y verde. Al impactarme a la altura del pecho una bomba lacrimógena el asta de la bandera que me defendió recibió el impacto y se rompio en dos. Eso me impidió que sufriera una herida más seria. Al caer al suelo mis companeros me ayudaron a levantarme.

Dos días después de estos acontecimientos se me impone la gran pregunta: ?Cómo pudo haber ocurrido esto después de 16 anos de cambio de régimen político? No comprendo, por una parte la agresión, y por otra, la mentira ?cómo pueden continuar? Pienso que todo hombre húngaro es responsable, particularmente si tiene conciencia cristiana, y no le está permitido quedarse callado, ya que tiene que estar presente donde su conciencia le llama y no puede permitir la mentira jamás.


Így verték meg a rendőrök kétszer is Vértesaljai László jezsuita szerzetespapot október 23-án

P. Vértesaljai László jezsuita atya beszámolója az őt ért rendőri bántalmazásokról 2006. október 23-án. Elhangzott a Vatikáni Rádió 2006. október 25-i adásában. Készítette a Vatikáni Rádió magyar szerkesztősége. Lejegyezte: P. Biacsi Dávid SJ.

Nagy visszhangot váltott ki a magyar nyelvű sajtóban a hír, hogy az október huszonharmadikai megemlékezések során rendőri bántalmazás érte Vértesaljai László atyát is, aki 1996 és 2002 között a Vatikáni Rádió magyar szekciójának felelős szerkesztője volt. Megkértük Vértesaljai atyát, hogy a Vatikáni Rádió hallgatói számára foglalja össze a történteket.

Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió hallgatóit! Két nappal az október huszonharmadikai nagygyűlés után még mindig óriási megdöbbenés tölt el engem. Tudniillik azon a napon, amikor Budapesten, az Astoriánál délután négy órakor sorra került a körülbelül százezres Fidesz-nagygyűlésre, én is jelen voltam.

A nagygyűlés közepén, amikor a két himnuszt, a magyar himnuszt és a székely himnuszt elénekeltük, akkor én arra indultam, amerre lehetett: a Deák tér felé. Találkoztam Semjén Zsolttal, majd tőle elköszönve kiléptem a Károly körútra, amikor rendőrök szaladtak el mellettem. Arra még volt figyelmük, hogy mindegyike rám üssön, de nemcsak rám, hanem bárki járókelőre. Papi ruhában voltam öltözve, kezemben zászló, de őket abszolút nem zavarta. Egyik rendőr a földre lökött, és így elestemben további ütéseket sújtottak rám.

Amikor a rendőrök elrohantak, akkor kezdtem ocsúdni: te jó ég, mi van itt? Akkor láttam, hogy lőnek a rendőrök, könnygázgránátokkal, méghozzá az Astoriánál, a Károly körút, a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi útnak a kereszteződésénél – ahol ünneplő tömeg éppen hazaindulni készült. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen durva agresszió a rendőrség részéről egy védtelen tömeggel szemben megtörténhet. A tüntetők közé mentem, hogy lássam, hogy mi okozza a rendőrségnek ezt az agresszivitását. És ott, az egész utca szélességét bejárva azt tapasztaltam, hogy nincs senki olyan tüntető, aki bármiféle agresszív cselekedetet végrehajtott volna. Az emberek szemében csak egyet láttam: hogy dehát miért, dehát hogyan lehet ez?

És ekkor egy olyan isteni sugallatra én a zászlómat fölemeltem és elindultam, valami nagy-nagy benső ünnepélyességgel. És így papi ruhában, a körülbelül háromszáz méterre velem szemben álló rendőrség felé mentem. A tömeg mögöttem elcsendesült, és én a rendőrökhöz érkeztem, a sorfal előtt elléptem, és így egyenként az arcokba nézve – nem láttam se a plexipajzstól, se pedig a leeresztett sisakrostélytól az ő szemüket-arcukat – csak annyit mondtam, valahogy így: “De hát miért? De hát mért bántotok bennünket?” Válasz nem volt, csak egy erősödő mormogás hátulról. A hátul álló rendőrök kiabáltak előre, hogy “Húzd be a papot! Ragadjad meg!” És nem tudom, hogyan történt a dolog, ott álltam én, teljesen védtelenül, nem is akartam még védekezni sem, amikor két-három rendőrkéz hátulról kinyúlott, berántott a falanx, a rendőrsorfal szétnyílott, engem ott földre rántottak, nyolc-tíz rendőr körbefogott, a rendőrsorfal mögött, és ott ütlegelni kezdtek. Közben azt hallottam, iszonyatos erejű, az Istent meg anyámat érintő káromlások, legdurvább trágárságok után, hogy “Vigyázz, ez pap!” A nemzetiszínű zászlónkra több rendőr rálépett és rátaposott. És hogy ezt védjem, én ráborultam a zászlóra, mondván, addig én innét el nem megyek, amíg a zászlómat vissza nem adják. És erre valahogyan fölocsúdtak. Akkor azok, akik amiatt tartottak, hogy nehézség lesz ebből, mert egy papot ütnek, a többieket megfékezték. Fölálltam, és erre maguk közül kilöktek és hátralöktek. Mögöttük újabb rendőrök voltak, azok oda a falhoz szorítottak és mondták nagyon durván, lökdösve meg kiabálva rám, hogy takarodjak, tűnjek el.

Nem takarodtam, nem tűntem el, hanem visszamentem, szinte erővel, közöttük átvágtam, vissza a tüntetőkhöz, a második megverésem után, és akkor kezdődött igazában az én ottani békéltetésem. Visszamentem, hogy akkor ott legalább azokkal legyek, akik békések, és akiket megaláznak, és akiket így erőszakkal bántalmaznak. Ott maradtam egészen addig, amíg körülbelül tíz-tizenegy óra tájban bennünket a rendőrség fokozatosan egészen a Kálvin térig visszaszorított. A jelenlévők – azt se mondom, hogy tüntetők, mert nem tüntetők voltak, hanem egyszerűen békés emberek, de akik az első vonalban maradtak, azok nagyon indulatosak voltak – egyike-másika… köveket kerestek, üres üvegeket… Ha én ilyet láttam, akkor kivettem a kezükből. Azt kell megmondanom, hogy hatalmas nagy becsülete van a papi ruhának, még az ilyen pillanatokban is. Egyszerűen azért, mert én papként ott voltam, és azt mondtam, hogy “Tedd le azt a követ, ez nem méltó ehhez a pillanathoz, ők az agresszorok!”, a legtöbben letették. Aki meg nem, az azt mondta, “Menj innét, ez nem pacifizmus! Menj innét, te Gandhi!” Kaptam ilyen nagyon felemelő jelzőt. Nagyon örülök annak, hogy ottmaradtam, és óvhattam őket, hogy a jogos haraggal szemben mi, legalábbis, akik keresztények voltak, krisztusi méltósággal válaszoljunk.

Most, két nap elteltével mentem az Uzsoki kórházba, és ott megröntgeneztek, és orvosi vizsgálat során kiderült, hogy nagyon sok ütés ért, a testemen kék-zöld véraláfutások vannak. Amikor egy könnygázgránát mellkasi tájékon eltalált, akkor épp a zászlóm rúdja védett meg attól, hogy komolyabb sérülést szenvedjek. Amint a földre estem, a többiek fölsegítettek.

Két nappal az események után bennem az a nagy kérdés vetődik fel, hogy egyáltalán minderre hogyan kerülhetett sor, tizenhat évvel a rendszerváltást követően. Emlékszem, 1988-ban én Nagy Imre és mártírtársai megöletésének harmincéves évfordulóján… én belekeveredtem valami hasonló eseménybe, akkor, amikor az egykori fogolytársak még a kommunista rendszer idején, tehát 1988. június 16-án az Új köztemető 301-es parcellájánál megemlékeztek erről a brutális ítéletről, gyilkosságról. Azt követően, aznap, tehát 1988. június 16-án a Hősök terén, a Műcsarnoknál jött össze az a háromszáz tüntető, aki jelen volt a temetőben. A rendőrség akkor bennünket ugyancsak könnygázzal meg gumibottal kergetett széjjel. Egy évvel később az ünnepélyes, nagy, országos Nagy Imre-temetésen a Fónay Jenő, aki éppen tegnapelőtt kapott a parlamentben Sólyom László köztársasági elnöktől legmagasabb elismerést, hívott meg személyesen, hogy én is azok között legyek, akik Nagy Imrét és mártírtársait temetik. Ezek után nem értem, hogy egyrészt az agresszió… másik meg a hazugság, hogyan folytatódhat. Én úgy gondolom, hogy minden felelős magyar embernek, különösképpen a keresztény lelkiismeretűnek, nem szabad hallgatnia, jelen kell lennie ott, ahol a lelkiismerete arra szólítja, és soha, soha nem tagadhatjuk el a hazugságot.

Published in: on 2006 november 10, péntek at 11:18  Hozzászólás  

The URI to TrackBack this entry is:

RSS feed for comments on this post.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment: Logo

Hozzászólhat a felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: