Megkéseltek egy férfit Jászapátin

2006. december 9. 10:24

Életveszélyesen megsérült egy férfi Jászapátin, amikor hajnalban megkéselték.
Egy bálban összeszólalkozott két helyi lakos. Egyikük a vita hevében hasba szúrta a másikat késsel. Az életveszélyesen megsérült 23 éves férfit a mentők a jászberényi kórházba szállították, ahol életmentő műtétet hajtottak rajta végre.

Az elkövető 18 éves férfit életveszélyt okozó testi sértés miatt őrizetbe vették.

(MTV Teletext)

Lúdas Matyi kommentár: Jól gondolja az olvasó, persze, hogy cigány az elkövető.

Published in: on 2006 december 10, vasárnap at 02:25  Vélemény?  

Gyászos évfordulók

2006.12.08

Mottó:
“Aki az érvelést nem képes, az érvelőt fogja megsemmisíteni…”
(P. Valery)

Immár két éve annak, hogy magukat a “magyarországi baloldal”-nak csúfoló hazaárulók nemtelenül megtagadták saját népüket, ezzel kicsinyes pártpolitikai érdektől vezérelve végzetesen megosztották a nemzetet. Bár ezen a szomorú évfordulón nem írtam róla (ezt 2006.02.24-én egyszer már megtettem), mégse gondolja rólam senki, hogy elfedkeztem volna e szégyenletes eseményről. Túl azon, hogy ezügyben (is) napestig sorolhatnám a kormányoldalt ostorozó különféle jelzőket, igazságtalan dolog lenne kizárólag rajtuk elverni a port. Gyurcsány, Hiller, Lendvai vagy Kuncze “felelős hazafiságát” mindig is jól ismertük – de lássuk be, rajtuk kívűl elengedhetetlenül szükség volt még néhány milliónyi honfitársunk “nem” szavazatára is, hogy beteljesüljön a magyarság egyik legnagyobb – ha éppen nem a legnagyobb – történelmi szégyene.

Túl a jobboldali lelkekben dúló (jogos) indulaton – miközben rendkívűl nehéz tárgyilagosnak maradni -, rajtam kívűl vajon hányan vetünk még számot azzal, hogy még a közvetlen környezetünkben is mekkora rombolást végzett ez a hazug és törvénytelen kormánypropaganda? Akkoriban döbbenten figyeltük az elképesztő folyamatokat, és (kezdetben) józan ésszel sehogyan sem értettük, tulajdonképpen mi is történik most Magyarországon?

Pedig a válasz rendkívűl egyszerű: kísérleti nyulak voltunk a saját hazánkban.

Sajnos a társadalom még alig ismerte a Medgyesyt hidegvérrel megpuccsoló Gyurcsányt, és bár különféle vérmérséklettel, de az emberek mégis másként tekintettek rá akkoriban. Emlékszem, éppen a horvát tengerparton nyaraltunk, amikor Gyurcsány “versenyre kelt” a szürkeegér-képességű Kiss Péterrel a miniszterelnöki posztért. Bár a messzi távolból némiképp körülményesebb mutatvány volt a korrekt politikai tájékozódás (ráadásul nem is a politika volt a legfontosabb napi esemény…), én naívan azt gondoltam, hogy a két lehetséges rossz közül ezúttal sikerült a kevésbé rosszat kiválasztaniuk (a kormányzásban hibát-hibára halmozó) szocialistáknak.
Persze akkoriban még kevesen ismerték Gyurcsány sivár jellemét és morális fogyatékosságait. A baloldali szavazók többsége Gyurcsány személyében egy új, szocialista elődjeivel ellentétben valóban lendületes egyéniséget láttak – szemben a langyos-tejbegríz Medgyesyvel, még a jobboldaliak kedélyesen elszórakozhattak az új miniszterelnök csörgősipkás sületlenségein, köztük az “öregecskedő feleségek”-ről, vagy a “terrorista focisták”-ról szóló elhíresült mondatok esetében.

Mi az ‘hogy, nagyon is!

Igazából viszont még egyik oldal sem tudta, hogy az augusztusban porondra lépett jellemtelen ripacs roppant veszélyes jelenség, és nem csak egy szánalmas pojáca a politika irigyelt nagyszinpadán. A rivaldafénybe gerinctelenül becsörtető Gyurcsány alkatilag (és főleg jellemében) tökéletesen megfelel az igénytelen bolsevik eszmeiség minden vezető kritériumának, ráadásul hazudozni már ma is sokkal jobban tud bármelyik köpnivaló elődjénél. Gyurcsány személyisége mindenki előtt (?) nyitott könyv, a kezdeti “ügyefogyott” botladozások óta már pontosan látjuk, hogy betegesen torzult személyisége aranyveretes garancia a teljes anarchiára, az ország gátlástalan lepusztítására. Gyurcsány nem egyéb, mint a rendszerváltás sötét bugyraiból előkapart aljas konspirátor, egy erkölcs nélküli mammonlovag. A kommunisták méltán lehetnek “büszkék” díszes nebántsvirágukra, ez a zsák is megtalálta a maga foltját.

Gyurcsány tizenkilencre lapot húzott, és kár lenne tagadni: alaposan bejött a számítása. Nem sokkal a kettős népszavazás előtt beszélgettem egy régi (jó) ismerősömmel, akinek a közvetlen rokonsága egykor Erdélyből települt át Magyarországra. Meggondolatlanul szelet vetettem, jutalmul vihart arattam…
“Fel vagyok háborodva – mondta, hogy csak azért mert baloldali vagyok, a jobboldal minduntalan nemzetárulónak bélyegez – ezért fogok december 5-én nemmel szavazni. Ha Orbán egyszer azt mondta hogy ‘igen’, akkor én azt mondom: csakazértis ‘nem’!”

A decemberi népszavazás tehát nem volt egyéb, mint az országgyűlési választások kegyetlen főpróbája. A kormány igazából csak játszadozott velünk, mi pedig csordamódra ballagtunk bele ebbe a hazúg spirálba – kivétel nélkül mindkét oldalon. Gyurcsányék előre megfontolt szándékkal, helyenként az emberek érzelmeivel is galádul visszaélve tesztelték az ország (egyébként katasztrófálisan lepusztult) mentális állapotát 2004-ben, félidőben a parlamenti választások előtt. Ma már “szent” meggyőződésem, hogy Gyurcsány számára teljesen másodlagos volt a népszavazás végső kimenetele (vagy eredménytelensége), ő ezúttal egészen másra volt kíváncsi. És a legtöbb gyurcsányi dilemmára – Magyarország lakossága készségesen meg is adta a választ:

Bebizonyosodott, hogy alaptalan félelemkeltéssel, egzisztenciális fenyegetéssel mennyire könnyen megosztható ez az (egymásra) oly irígy társadalom. Bebizonyosodott, hogy még az olyan – alapvetően tabunak számító – erkölcsi fundamentumok is következmények nélkül ledönthetőek, mint a nemzeti érzés nyílt meggyalázása, a határon túli magyarság cinikus megtagadása. Hillerék kipróbálták és megtapasztalták, hogy ebben a következmények nélküli országban – a hatalom birtokában – semmilyen jogi retorziótól nem kell tartani, holott a kormányzati
(negatív) kampány abszolút jogellenes volt, és a “nem”-re való búzdítás (az én véleményem szerint) egyértelműen kimerítette a hazaárulás fogalmát. Bebizonyosodott, hogy a göbbelszi propagandát is joggal megszégyenítő kormányzati agymosás óriási tömegeket képes (sikeresen) megtéveszteni, és az elvhű, “intellektuális baloldal” (pusztán mesterségesen felszított, beteges orbángyűlöletből) készségesen szembefordítható még a józan ésszel is…
A gyászos évfordulók évadját éljük .

Még a siralmas kudarcba fulladt kettős népszavazás lelki traumája szomorúan vetítette előre az áprilisi választások (tragikomikus) végkimenetelét, addig (napra pontosan) az ötven évvel ezelőtti kommunista vérengzés igencsak valóságos áldozatok tömegeit követelte Salgótarjánban. (Milyen érdekes, hogy ennek ellenére – vagy éppen ezért? – egészen az idei önkormányzati választásokig bezárólag egyfolytában “baloldali” vezetése volt ennek a szerencsétlen nógrádi városnak…) Miközben “derék” szocialistáink (kiegyensúlyozott lelki szövetségben a tolerancia felkent bajnokaival) évek óta lendületesen szélsőjobboznak és (Hanti elvtárssal az élen) fasisztáznak, addig szemérmesen hallgatnak a (nemcsak a baráti médiában létező, hanem igencsak valóságos) gyilkos elvtársaik népellenes bűneiről. Persze Kádár, Marosán, Apró Antal vagy a többi kommunista szarzsák semmivel sem ocsmányabb fajta, mint mai követőik – élen, inkább nem is sorolom kikkel. Ugye senki sem gondolja komolyan (ha az elvtársak ugyanazt ma is büntetlenül megtehetnék), nem hasonlóan cselekednének?
Bizony-bizony elvtársak, ez itt a nagy különbség. Valóban nem túl elegáns “csak úgy előugrani egy sötét sarokból”, nopláne (akárcsak október 23-án) fegyverrel rárontani a népre.
A szomorú évfordulók kapcsán pedig már azt is tudjuk, hogy ugyanez “negédes szavakkal” sem túl elegáns…

Gondolkodó sarok:
KOMMUNISTA MOCSOK – TÉNYSZERŰEN
(Ajánlom az Apró-pereputty szíves figyelmébe)

Forradalomellenes sortüzek 1956 őszén-telén

Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc elbukott. A forradalmat szabotáló, majd eláruló és fegyveresen is ellene forduló kommunisták, az Államvédelem és az MSZMP “hűnek” bizonyuló tagjai elsősorban, az intervenciós szovjet csapatok végső fokon gyorsan megtörték az elbizonytalanodott, gyengén szervezett forradalmi erőket. A kegyetlen leszámolásról már könyvtárnyi anyag gyűlt össze. Nem szándékom ezeket még csak vázlatosan sem felemlíteni. Csupán a legvéresebb, a művelt Európában legszörnyűbb módját a november 4-e előtti, majd az azutáni megmozdulások felszámolásának, a sortüzeket.

A Magyar Köztársaság Kormánya 1993. január 21-én létrehozta azt a bizottságot, amely az elmúlt rendszer bűncselekményeit hivatott feltárni. A létrejött Tényfeltáró Bizottság tudományos, adatszerű történészi munkával adott pontos képet arról, hogy milyen megtorló akciók zajlottak le október 23-november 4. között egyrészt, majd a szovjet invázió utáni utóvéd harcok és tüntetések, sztrájkok idején, 1956 végéig. Birtokomban van a három vaskos kötet, amely csak a sortüzekkel foglalkozik, s amely egyértelmű dokumentumokkal bizonyítja a Kádár-rezsim gaztetteit, de az úgynevezett “partizánok” lesipuskás akcióit is.

Meghatározás: “Sortűznek tekintjük azt az eseményt, amikor felfegyverzett egyenruhás, reguláris alakulat vagy félreguláris csoportosulás tüzet ad le a határozott céllal csoportosuló fegyvertelen civil tömegre, illetve fegyvertelen civil csoportokkal együttlévő fegyvertelen egyenruhásokra .”

Ezek után lássuk, csupán “távirati stílusban”, melyek voltak a forradalomellenes sortüzek.

1./ Debrecen, 1956. október 23. A MAFESZ diákgyűlés, majd a hozzájuk csatlakozó, összesen mintegy 30 000 főnyi tömeg. A sortűzre Komócsin Zoltán adott parancsot (megyei párttitkár volt). Három halott (lövés hátulról, menekültek) és 25 sebesült. Ez volt az első sortűz.

2./ A Magyar Rádió épülete előtt, 1956. október 23. Lőtt az AVH-s őrség. Két halott, 43 sebesült. Három AVH-s katona is megsebesült.

3./ Cegléd, 1956. október 26. A tömeget levegőbe lőtt sortűzzel oszlatták szét. Nem volt halott vagy sebesült. Emberséges parancsnokoknak köszönhetően hasonló módon oszlatták szét a tömeget október 25-én Monoron, Tápiósűlyön, Maglódon, Tápiószecsőn, Kókán, Gyöngyösön, Ráckevén 25-26-án.

4./ Budapest, 1956. október 25. A Parlament előtti sortűz a magyar forradalom legpusztítóbb galádsága volt a magyar és szovjet ellenforradalmi erők együttműködése eredményeképp. Ekkor, és az előző nap halálos lövést szenvedtek pontos száma mindmáig nem ismert. Beszélnek több száz halottról is, ennél sokkal több sebesültről. Az anyakönyvi bejegyzések 54 halottról tudnak.

5./ Mosonmagyaróvár, 1956. október 26. A határőr laktanya előtt tüntető tömegre Dudás százados parancsára két ízben nyitottak pusztító erejű sortüzet az épületből. A halálos áldozatok száma ezúttal is bizonytalan. A köztudat 105-ről tud, anyakönyvi bejegyzés szerint 55 személy elhalálozása igazolható.

6./ Berzence, 1956. október 27. A somogyudvarhelyi határőr zászlóalj a tüntető falusiakra Béres törzsőrmester vezénylésével nyitott tüzet. Négy halott.

7./ Mórahalom, 1956. október 27. Az ásotthalmi határőregység Borókai őrnagy parancsára lövetett a tüntető falusiakra. Két halott, több sebesült.

8./ Miskolc, 1956. október 26. A letartóztatott egyetemisták szabadonbocsátását kérő tömeg a belügy székháza előtt tüntetett. A pártbizottság fegyveresei sortüzében 9 személy meghalt, 58 megsebesült (a katonaság nem lőtt!). A felháborodott tömeg nem oszlott szét, ostrom alá vette az épületet. A jelentések szerint 4 személyen “népítéletet” hajtottak végre (meglincselték), egy AVO-s főhadnagyot (aki öngyilkos lett), felakasztották az épületet elfoglaló forradalmárok.

9./ Budapest, 1956. október 24. A Honvédelmi Minisztérium előtt szovjet és magyar katonai erők sortüze: 8 halott, több mint 25 sebesült.

10./ Győr, 1956. október 25. A BM megyei főosztálya épülete előtt tüntető tömegre a szomszédos börtönből lőttek. Három halott, számos sebesült.

11./ Kecskemét (majd: Tiszakécske, Csongrád, Kiskőrös) a forradalom utáni napokban a terület “diktátora” Gyurkó Lajos vezérőrnagy még a légierők felhasználásával is gyilkoltatott. A tiszakécskei repülőtámadásnak 17 halottja és 110 sebesültje volt.

November 4 után a Kádár-kormány valamennyi tagja, mindenekelőtt Marosán György, a megalakult karhatalmi ezredek, a patkánylyukból előbújt vérszomjas AVH-sok kedvükre szedhették áldozataikat azok közül, akik elhitték Kádár Jánosnak, hogy nem lesz megtorlás.

Münnich Ferenc belügy és honvédelmi miniszter, helyettesei Uszta György, Czinege Lajos azzal az elvvel szervezték a karhatalmistákat (“pufajkások” – ahogy a szovjetektől kapott téli öltözékük miatt nevezték őket), hogy “gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük” (a még tevékeny forradalmárokkal). A sortüzekre viszont csak szóbeli parancsokat adtak.

1./ Budapest, 1956. december 6. Az ún. “vörös zászlós” tüntetetés. Provokatív céllal szervezett tüntetésen öt személyt elfogtak, s hamis váddal a helyszínen tarkón lőtték őket a Nyugati Pályaudvar közelében. (Horn elvtárs vajon merrefelé glasszált akkoriban?)

2./ Tatabánya, 1956. december 7. A kegyetlenkedések ellen tüntetők közé lövettek ismételten. Hat halott, számos sebesült.

3./ Salgótarján, 1956. december 8. A munkástanács-vezetőket letartóztatták, s ezzel a mintegy 2000 főnyi tüntetőt mintegy “odacsalták”. Szovjet katonai és magyar karhatalmi erők hosszasan lőtték a körülzárt tüntetőket. 131 halottról, 150 sebesültről tudnak. A munkástanács vezetőinek tetemét két nap múlva fogták ki az Ipoly vizéből.

4./ Miskolc, 1956. december 9-10. A tömeg a nyomdánál tüntet. Ekkor 8 halott és 40 sebesült van, de az úgynevezett munkásrendőrök a nép mellé állva viszonozzák a karhatalmisták tüzét. Egy karhatalmista őrnagyot lelőnek.

5./ Eger, 1956. december 12. A karhatalmisták a sztrájkoló, összegyűlt tömeget – a hírhedt Gyurkó Lajos emberei – lövik. Nyolc halott, 24 sebesült.

Számos más helységben (Zalaegerszeg, Hódmezővásárhely, Csepel) volt karhatalmista fegyveres tömegoszlatás, azonban áldozatok nélkül. Jellemző, hogy ezekben az akciókban a megszálló szovjet erők már nem vettek részt, sőt – lehetőleg – nyilván politikai megfontolásból – tiltották. Még 1957. téli hónapjaiban (január-február) is számos helyen gyúlt ki a forradalom népi fellángolása, de hiába hirdették meg a MUK jelszót (Márciusban újra kezdjük), az egyre erősödő Kádár-hatalom a szaporodó halálos ítéleteivel, megfélemlítő akcióival menekülésre vagy hallgatásra kényszerítette a forradalmárokat. Lassan kihunyt a már csak pislákoló láng, s következett a véres Kádár-megtorlás, majd a “gulyáskommunizmus” hazug, látszat jóléte…

Forrás: Puskás Attila, Kolozsvári napilapban, 2000.10.25

api01

Published in: on 2006 december 10, vasárnap at 02:24  Vélemény?