A látszat néha csal

2006.12.12

Mottó:
“Elviselhetetlen, ha úgy tartanak rabszolgát, hogy állampolgárnak nevezik .”
(Diderot)

Az adófizetők (egyre keservesebben befizetett) pénzét sem kímélve, változatlan intenzítással dübörög tovább a szociálliberális hazugsághenger. A kormánybarát médiákból (és sajnos már azokból is, akik “csak” közérdekű kormányzati információt tesznek közzé) továbbra is árad az agymosó néphülyítés, az egyszeri állampolgár totális megdolgozása.

Nyilván nem eredménytelenül, hiszen mindazok a vöröslelkű csóringerek – akik valamilyen csoda folytán túlélik majd az elmebeteg gyurcsányi reformokat, joggal hihetnek majd egy minden eddiginél “igazságosabb” Magyarország (akinek nincsen elég pénze, egyformán dögöljön meg) beköszöntében… Mindenesetre számukra szerényen csak azt tudnám tanácsolni, hogy késlekedés nélkül (lehetőleg még ma) lépjenek határozottan a tettek mezejére, és jó hangya módjára készüljenek fel az előttük álló vészterhes évtizedekre. Jobb, ha sürgősen hozzálátnak egy túlélőcsomag mielőbbi elkészítéséhez is, mert (a többségük által szenvedélyesen imádott) “jóságos baloldal” arcpirító segélyei hamarosan már a puszta éhenhaláshoz sem lesznek elegendőek. Továbbá tanácsos lenne ha egy öröknaptárt is beszereznének maguknak, hogy a (sohanapján beköszöntő) szocialista jólétig megbízhatóan tudják számlálgatni a hátralévő napokat.

Miközben a gyanútlan polgár a rádióból óránként azt hallja, hogy a jövőben mennyivel igazságosabb és fenntarthatóbb lesz az új gázártámogatási rendszer, miközben arról olvas a Népszava nevű lepukkant pártújságban, hogy a pedagógusok tulajdonképpen nem is akarnak sztrájkolni (mitöbb, büszkén vállalják az értelmetlen “országreform”-ból rájuk háruló megszorításait), miközben a “mértékadó” liberális megmondóemberek alig győzik hangsúlyozni, hogy a társadalomnak elege van már az ellenzék “felforgató” politikájából és végre nyugalmat akar – módja van elgondolkodni a lehetséges miértekről.
Minderre pedig csak a hab a tortán ez a jól előkészített kormányzati piár-akció (a hülyének nézés abszolút világcsúcsa), a nemzetszipolyozó miniszterek arcpirító karácsonyi megjutalmazása. Az előre kiszámított hatásmechanizmus pontosan összecseng a balatonöszödi beszédnél (sikerrel?) alkalmazott recepttel, ahol az első felháborodást megpróbálták hatástalanítani egy rafinált erkölcsi csavarral. Fogadni mernék arra, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban (néhány hét múlva) már csak arra fognak emlékezni az emberek, hogy a “talpig tisztességes” Gyurcsány-kabinet miniszterei (bár a “csúnya” kormányfő megjutalmazta őket) a karácsonyi “vérdíjat” végül jótékony célokra ajánlották fel.

Ennél a primitív átverésnél már aligha van lejjebb…

Persze egy ilyen posztmocsok sajtóval megtámogatva nem nagy kunszt erénynek beállítani a kormányfői hazudozást, és jótékony adakozásnak titulálni az állami pénzekből finanszírozott kormányzati önreklámot.
Időnként elgondolkodom, vajon Fritz Tamásnak igaza van-e még akkor, amikor azt állítja hogy ez egy “következmények nélküli ország”? Nem inkább csak arról lenne szó, hogy nálunk mindig valaki más viseli a kormányzati böszmeség súlyos következményeit? Mert lehet itt paprikavész vagy élelmiszerhamisítási botrány, tüzijáték-tragédia vagy – nemzet legnagyobb ünnepén – a békés tüntetőkre fegyverrel rátámadó rendőrcsürhe, esetleg egy “elkúrt” kormányzás következtében tönkrement és kifosztott ország – a mi drágalátos kabinetünk valahogyan mégsem tehet soha semmiről.

Magyarország “felelős” kormánya tehát valójában semmiért sem felelős, ellentétben a bűnbakká démonizát “felelőtlen” ellenzékkel, aki egyszemélyben “felelős” minden rosszért ebben a “kurva országban” (Copyright Gy. F.)

Egy álszent, mentálisan beteg világban élünk, amelyben már semmi sem az, mint aminek látszik. Egy hatalmas átverő show-ban tekerjük a mókuskereket, és hajlandóak vagyunk még fizetni is a nyilvánvaló csalásért. Persze nem szólnék én egy szót sem, ha az elvtársak csak tegnap kezdték volna ezt a műsort. De sajnos évtizedek óta (sikerrel) hülyítenek bennünket, és látszólag még ennyi idő után is nyereséges számukra ez az előadás.
Azért mégse felejtsük el, hogy mindig kettőn áll a vásár: lehet itt hazudozni nyakra-főre, de hiszékeny népség nélkül semmit sem ér a “vörösmázas” tükörvarázslat.
Nincs olyan hazugság, melynek tanúja ne volna – mondta egykor Plilius, és egy normális világban (na itt nem a Dávid Ibolyás változatra gondolok) a hazugságoknak általában súlyos következményei vannak.
Persze egy normális világhoz először is szükség lenne egy normális kormányra…

Gondolkodó sarok:

1956 – Diktatúra, tejszínhabbal

1956. november 23-án a Magyar Szocialista Munkáspárt (további harminchárom évig: MSZMP, a következő tizenöt évben, napjainkig: MSZP) központi lapjában, a Népszabadságban jelent meg a Magyar Írók Szövetsége elnökségének 1956. november 21-én megfogalmazott nyilatkozata a közbiztonságról, a termelőmunka felvételéről, az igazmondásról. November 20-án találkozott a magyar írók küldöttsége a szovjet katonai parancsnokság képviselőivel. A találkozón részt vettek a magyar rendőrség vezetői is. A szovjet és magyar katonai vezetők, válaszolva az írók őszintén és egyértelműen megfogalmazott kérdéseire – biztosítékként Sepilov szovjet külügyminiszter szavaira hivatkozva – “ígéretet tettek, hogy a magyar lakosság köréből történt letartóztatások ügyében a legmeszszebbmenő törvényességet fogják érvényre juttatni. Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.”

1956. november 23-án összetört lelkű kamasz voltam. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a feltámadás reményét meggyilkoló pufajkásokat, a kommunista apámat meggyilkoló kommunista gyilkosokat, és nem értettem, sehogyan sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az akkor már kilenc éve halott, istenhívő, művelt, okos, nyelveket beszélő édesapám hogy volt képes hinni a kommunistáknak, hogyan tudott – igaz, csak nagyon rövid ideig, és az életével fizetett ezért a tévedéséért! – szót érteni ezzel a gátlástalanul hazudozó, erkölcstelen, hataloméhes bolsevik bagázzsal.

De 1956. november 23-án azt is tudtam – már évek óta egy fedél alatt, kettesben éltem sok mindent megélt, sok mindent túlélt, bölcs nagyanyámmal -, hogy ha Kádárnak és elvtársainak (Kádár Apró Dögei – magunk között így tiszteltük a forradalmi munkás-paraszt kormányt) volt erkölcstelen bátorsága a Budapestet rommá lövő szovjet megszállók tankjaiban visszasunnyogni Budapestre, akkor Moszkvának – nem tudtuk, meddig, de évtizedekben, talán évszázadokban gondolkoztunk, hisz a törökök országpusztító ittléte is eltartott százötven évig – lesz ereje erőszakkal hatalmon tartani a kommunisták diktatórikus uralkodását a Kárpát-medencében.

Nem tudom, kik képviselték a magyar írókat 1956. november 20-án a szovjet megszállókkal történt tárgyaláson. Nem tudom, mit gondoltak a szovjet megszállókról, a kommunistákról, a proletárdiktatúráról.

Nem tudom, hitték, vagy csak remélték, hogy a kommunisták szava, ígérete, becsülete ér valamit.

Vagy már 1956. november 20-án is tudták: egy elvhű kommunista bármikor bármit gátlástalanul megígér, mert felsőbbrendűségének öntelt hitére alapozott, saját önző érdekén kívül semmilyen erkölcsi értékrend nem kötelezi őt arra, hogy akár egyetlenegy ígéretét is betartsa, megtartsa, teljesítse.

1956. november 20-án Sepilov szovjet külügyminiszter megígérte, a szovjet megszállók parancsnokai megígérték, a magyar kommunista hatalombitorlók megígérték, hogy senkit az ország területéről nem visznek el, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.

Egy kommunista politikusnak semmibe nem kerül bármit megígérni.

Az ígérgetés hasznos, eredményes politikai eszköz, a pillanatnyi érdekérvényesítés szempontjából elfogadott taktikai fegyver. Kádár Apró Dögei és Sepilov elvtárs 1956. november 20-án úgy ítélték meg, legokosabb, ha felkelésről beszélnek, és megígérik a magyaroknak, hogy senkit nem fognak üldözni a felkelésben való részvételért.

Aztán Nagy Imrét és társait (valamennyien kommunisták voltak!) internálták, hazahozták, fölakasztották. Több száz embert letartóztattak, börtönbe zártak, kivégeztek.
És mellékesen 1957 januárjában felfüggesztették a Magyar Írók Szövetsége működését, mert az igaz, hogy a kommunisták megígérték: senkit nem fognak üldözni, de azt soha nem mondták, hogy eltűrik, ha nekik valaki nem fogad szót. Aki feleslegesen pofázik (az írók, a magyar írók különösen, mindig hajlamosak lángoló pallosként szerepet vállalni a politikában), annak be kell fogni a pofáját, hogy ne izgassa, ingerelje, lázítsa azokat, akiket a szovjet tankoknak és a magyar pufajkásoknak már sikerült megpuhítaniuk, páriává silányítaniuk, gerincetört együttműködővé aljasítaniuk.

Aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette Kádár János.

Korlátolt ember volt, lehet, hogy valóban hitte: akinek már összetörték a gerincét, akit már megaláztak, akiből már sikerült besúgó ügynököt faragni, aki rémülten hallgat, mert a habos tortának álcázott diktatúrában életben akar maradni – az már a kommunisták szövetségese.
De azért Kádár János sem volt annyira ostoba, hogy megbízott volna a magyar írókban. Azt is tudta, mit ígértek a magyar kommunisták a magyar népnek: “Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.” És miután ezt az ígéretet sem tartották be, nehogy bárkinek is eszébe jusson számon kérni rajtuk bármit, célszerűnek látszott szájkosarat kötni az írókra.

Nehogy beleköpjenek a kommunisták levesébe.

(Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán mégis beleköpött: néhány évig börtöncellájukban gondolkodhattak arról, miért is lettek kommunista írók.)
1956. november 4-én szovjet repülőgépekről szórták a városra a forradalmi munkás-paraszt kormány röpiratát. “A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta…”
Első olvasásra is azonnal kitetszik: a röplap megfogalmazója kommunista volt. Becsületes ember legfeljebb nép és pártellenes bűnökről beszél; párt- és népellenes bűnökről csak párthűségükbe gárgyult kommunisták. Számukra mindig pártjuk a legfontosabb, önhitt élcsapatuk vezető szerepe, hatalma, érdeke.

A becsületes emberek népben, nemzetben, országban gondolkodnak.

Fél évszázad tapasztalataival a hátunk mögött sem könnyű eldönteni: hogyan lesz számukra a nemes célú tömegmozgalom (1956. november 4.) néhány nap alatt felkelés (1956. november 23.), néhány hét alatt ellenforradalom. (Vezércikk kezdőmondata: “A fegyveres ellenforradalom meghátrálása után a reakciós erők támadásának egyik fő iránya most a pártszervezés elleni harc. Úton-útfélen hangoztatott jelszó: >Az üzemben termeljünk, ne politizáljunk.
api01

Advertisements
Published in: on 2006 december 15, péntek at 05:05  Hozzászólás  

The URI to TrackBack this entry is: https://ludasmatyi.wordpress.com/2006/12/15/a-latszat-neha-csal/trackback/

RSS feed for comments on this post.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: