Összefognak

December 20-ára törvényes Kossuth tér “visszafoglalást” terveznek.
Kossuthter.com

Published in: on 2006 december 19, kedd at 04:16  Vélemény?  

Wass Albert: Elvásik a veres csillag

“Ami azelőtt a tied volt, az most a másé. Ami ezelőtt jó volt, az most rossz. Ami ezelőtt okosság volt, az most lopás, s ami ezelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy nevezik, hogy szociálizmus.”

Published in: on 2006 december 19, kedd at 03:29  Vélemény?  

A lugano-i tanulmány

2006. December 17. 21:14:10

“A luganói tanulmány” globalizációs krimibe illő írás. Szerzője Susan George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedő “Transznacionális Intézet” társigazgatójaként, valamint a “Globalizációs Obszervatórium” alelnökeként harcol a globalizáció ellen.

‘A luganói tanulmány ‘ című könyve angolul 1999-ben, franciául pedig 2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: ‘Hogyan őrizzük meg a kapitalizmust a XXI. században’.

A könyv lényege, hogy egy szűk szakértői csoport, a könyvben pontosan meg nem határozott ‘titkos megbízói kör’ kérésére egy évig dolgozik a svájci Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövőit. Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális, globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdőjelezhetetlen cél. Éppen ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják ennek a célnak az elérését.

A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van győződve arról, hogy a ‘titkos megbízói kör’, amelyről csupán annyit sejtet, hogy a ‘globalizáció irányítóit és menedzserei’-t foglalja magában világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen óriási haszna van belőle. Helyette saját túlélési lehetőségeit keresi. Ezért ad megbízást a szűk szakmai körnek a jövő vizsgálatára, és az ajánlások megfogalmazására. A szakértői csoport megállapításai lesújtók: rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem tartható fenn. Ha azonban ez így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját kényelmes jövőjüket mégis biztosítani? Ere a kérdésre is választ várnak a szakértőktől. A válasz pedig szörnyű: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is csak a képzelet terméke minden, mégis nagyon is valóságosnak és lehetségesnek tűnik. A szerző, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben megvilágítja, hogy hogyan kerülhető el a ‘titkos megbízói kör’ számára a szakértői csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.

A különböző szaktekintélyek lelkesen fogadták ‘a luganói jelentést’. Ilyen vélemények hangzottak el róla:
– ‘Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a Globalizáció 22-es csapdáját.’
– ‘Kérlelhetetlenül őszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a ‘globalizálódó világgazdaság’ előnyeiről festett mítoszokat kritikával kell fogadnia.’

A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.

‘Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…’

‘A luganói tanulmány’ nem más, mint a liberális, globális gazdaság szakszerű, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások ‘kiiktatásával’ képes elkerülni. Ehhez van szükség a ‘grandiózus népességcsökkentő tervre’, amelyet a szakértői csoport végül a ‘titkos megbízók’ asztalára letesz.

A tervet a ‘titkos megbízói kör’ csupán a kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati vezetőkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg. A ‘szűk szakértői csoport’ pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig éppen az a ‘grandiózus népességcsökkentő terv’, amely sokak számára a véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakértői kör.

1. A leselkedő veszélyek

Az ökológiai katasztrófák lehetősége
A liberális nézetrendszer és a Globalizáció végső győzelmét gátolhatja maga a természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvő mértékben terheli a természetet: írtja az erdőket, intenzíven aknázza ki az erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel. A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a megművelhető terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és ez az embereket új élőhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az ő meggazdagodásukhoz vezető liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak. Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a folyamatot megállítsa.

Veszedelmes növekedés
Nyilván furcsának tűnik a jelző: hogyan lehet ‘veszélyes’ a liberális gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét egyaránt előreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A ‘több’ és a ‘nagyobb’ ugyanis nem feltétlenül ‘jobb’. Más a gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy példát! 1995-ben az autólopások miatt az USA-ban az emberek 675 millió dollár értékű elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De tényleg jobb lett-e ettől az emberek életszínvonala és életminősége? Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP – a bruttó hazai termék – növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta miatt meg növekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés valamennyi költségét számba vennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.

A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.
A rendszer jobb működéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba, értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendő keresletet. Így a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához vezethet.

A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek polarizálódásához vezet: egyre több jut a felső rétegeknek és egyre kevesebb mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz, lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre inkább a felkészült embereket keresik. A csak ‘izommal’ rendelkezők iránt csökken a kereslet. Előbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is. A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket fizetnek.

Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a gazdagabb országok belső rendjét.

Gengszterkapitalizmus
Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószer kereskedők is egyre nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák, maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák beépülnek a kormányokba is.

Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát okoz.

Pénzügyi krízisek
Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát, Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sőt felerősödése várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat, hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.

Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen működnek már ma is olyan ellenőrző mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják elhárítani.

A veszélyelhárító mechanizmusok
Már ma is léteznek a globális rendszert védő intézmények, mint például a Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend fenntartására.
Nézzük, miért!

A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény – amelyeket ‘Bretton Woods’-i szervezeteknek is hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai országokban követett gazdaságpolitikát. Sőt 1997-ben sikeresen terjesztették ki hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl. Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.

Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt ‘struktúra-átalakító programokat’, liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot. Ezek természetesen jelentős eredmények, és csak köszönet illetheti a két intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes győzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen az ő segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok – természetesen a helyi lakosság kárára – a nagy kockázattal befektetett pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi spekulánsok zsebébe vándorolnak.

Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk erőltetve a különböző megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot előre jelezze. Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték később az orosz és az ázsiai kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy továbbra is hatékonyan erőltetik a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a ‘struktúra-átalakító programokat’, vagyis azokat a gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetői elvárnak, de egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt ‘szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak’ lehetne tekinteni. A látszatra pedig adni kell.

Az ENSZ
Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a globalizáció ügyét előrevigye. Az ENSZ különböző intézményei egyébként semmi érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.

Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum, amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt vehetnek a világ ügyeinek intézésében.

A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)
A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk, hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az ‘új világrend’ képviselője, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem ‘akadályozhatják’ a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így nyilatkozhatott: ‘mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság alkotmányát’.

A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt azonban a WTO növekvő ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is egyre jobban fog tiltakozni a csökkenő környezeti, egészségügyi és élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Unió kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a különböző génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal munkanélküliséget okoz.

Az eddigiekből láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is többre van szükség.

A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítői azonban kétségtelenül a globális cégek. Érthető, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik. Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket. Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevők kiszolgálására sarkallná őket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az összevonások, a vállalati ‘karcsúsítások’ miatt egyre több dolgozót bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszűkítik. A munkanélkülivé váló, elszegényedő emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az, hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.

A pénzpiacok szabályozása
Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának köszönhetően óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt. Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik – pillanatokon belül kivonhatják pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek kereskedelmével létrejövő értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.

A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban – éppen az óriási haszon miatt – a kulcsszereplők tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebből következik, hogy a közeljövőben nem várható a pénzpiacok szabályozása.

Szabadság és korlátozás
A jelenlegi rendszer haszonélvezőitől nem várható el, hogy bármilyen korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsősorban profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság számára a legnagyobb veszélyt éppen ‘túlzott sikere’ jelenti: vagyis a ‘liberalizált piac’ csődbe juttathatja önmagát. Hiszen – amint azt már az eddigiek alapján láthatjuk – túl kevés nyertest és túl sok vesztest teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvő szegénység miatt kevés fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.

A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé terjesszük.

2. Mi befolyásolja a jövőt?

A jövő alakulását lényegében három tényező fogja a leginkább befolyásolni:
– a világ népességének növekedése,
– a fogyasztás mennyisége és minősége és
– azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket előállítják.

A fogyasztás a jövedelmektől függ. Ezért annak a ‘morális kérdésnek’ hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerűen nem kérdés. A globális piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és? Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse lakossága számát.

A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek miatt, egyelőre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás továbbra is probléma marad.

Népesség
Jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik, akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték: hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is költséges.

Következtetések:
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és elfogadhatóvá kell tenni a következő alapelvet:
‘minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a nyerteseknek.’

Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a liberális gazdasági rendszer – amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a profittermelés a célja – fennmaradhasson. A profit, mint cél ugyanis egyet jelent azzal, hogy nő a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális rendtől, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk: a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlődés. De hogyan érhető el a lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális népességcsökkentés?

Fogalmazzunk meg először néhány alapelvet!
Az alkalmazandó módszereknek:
– olcsónak kell lenniük,
– nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá
– az ‘áldozatok’ kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az ‘áldozatokra’ kell bízni,
– az államoknak nem kell közvetlenül részt venni a munkában. Jobb, ha azt ráhagyja a magánszektorra.

Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelő erőforrásokat és akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínűleg sikeres lesz. A stratégiának két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási számok növelésére. Végső célként pedig azt kell kitűzni, hogy 2020-ra a világ jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának – de ha lehet még többnek – a kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig – mint már említettük- nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.

Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?
A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következő:
– ideológiai-etikai,
– gazdasági,
– politikai és
– pszichológiai.

Nézzük röviden ezek lényegét!
Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideologizálást és az etikai elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra, média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.

A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetően ma már ‘teszi a dolgát’. Segít kiépíteni a ‘helyi elitet’, amelyik sokkal elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A ‘gazdasági pillér’ segítségével nő a szegénység, romlanak az életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam, csökken a születések és nő a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetők ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.

A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent a ‘gazdasági pillér’ Világbank és IMF általi működtetésének, mégis – a biztonság kedvéért – folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben továbbra is vezető szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI – a többoldalú beruházási megegyezés – aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán pedig sikeresen működnek majd a globális cégek és a NATO.

A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk erősítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különböző deviáns csoportoknál jó hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetővé kell tenni ezért számukra, hogy megfelelő sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan jeleníthessék meg. Erősíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság- csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti elkötelezettségű vezetőket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az emberek bizalma elforduljon tőlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a ‘grandiózus népességcsökkentő terv’ konkrét elemeinek bevezetéséhez.

3. A ‘grandiózus népességcsökkentő terv’ elemei

A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértői csoport tagjainak véleményét ismerhetjük meg.

Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervező. Olyan durva módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.

Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a ‘grandiózus népességcsökkentési terv’ megvalósítására be lehet vezetni?

Az elhalálozások számát növelő módszerek:
– kívülről kirobbantott belső háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;
– kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;
– esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;
– magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok ellen;
– elszegényítés, éhínség,
– a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás esélyeit;
– olyan magok használatának ráerőltetése a szegény országok parasztjaira, amelyekből csak olyan növények termeszthetők, amelyek magjai alkalmatlanok a továbbtermesztésre;
– környezetszennyezés, víz-, levegő szennyezés;
– a mezőgazdaság további liberalizálása, az – időlegesen olcsó – import élelmiszerekkel a szegény országok mezőgazdaságának legyengítése, a fejlett országok mezőgazdaságától való függőségük növelése;
– a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra, hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végző óriási külföldi ‘agrobusiness’-eket beengedjék, sőt saját parasztgazdaságaikkal szemben előnyben részesítsék,
– élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra készülődnek,
– egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;
– differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;
– a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;
– az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;
– közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a lakosság elszegényedéséhez,
– a gyógyszerárak erőteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges gyógyszerekhez,
– az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.
– az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a felépülésre),
– a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben megakadályozni?);
– a csecsemőhalandóság jelentősen növelhető a fejlődő világban azzal, ha az anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami növeli a fertőzések lehetőségét.

A halálozások számát növelő módszerek után térjünk át a születések számát csökkentő módszerekre.
– abortusz és sterilizáció bátorítása;
– a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;
– a gyermekek számának csökkentését a ‘struktúra-átalakítási programok’-ba is bele kell foglalni;
– anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;
– a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagiak hangsúlyozása.

További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezőgazdasági projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF előírására jelentősen csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.

4. Zárógondolatok

Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, ‘a luganói tanulmány’ elkészítésének története kitalált történet: Susan George fejében született meg. A benne szereplő adatok, hivatkozások, és példák azonban mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma a világban, arra következtetett, hogy egy ‘titkos megbízói kör’ illetve egy ‘grandiózus népességcsökkentő terv’ léte nem is lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a ‘kör’ tagjai, és hol és mikor született meg a terv.

Susan George úgy gondolja, hogy a ‘luganói tanulmány’, vagyis könyve háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:
– elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyűségeket ír le, amelyek teljeséggel lehetetlenek;
– elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekről, elfogadják az elemzéseket, de kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a ‘grandiózus népesség-csökkentő terv’ kidolgozása és megvalósítása következhet;
– ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik az előzetes feltételezésekből és az elemzésekből. Vagyis a vélt veszély nagyon is valóságos.

Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá először arra, hogy a neoliberális rend mennyire hazug: hiszen – ígéretei ellenére – egyre többen lesznek a kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erőkkel szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek ‘kiküszöbölése’ a rendszerből, a tőlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy ‘grandiózus népességcsökkentő terv’.

Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.

A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd, akik tenni akarnak valamit a ‘kitervelt vég ellen’.

De milyen lehetőségek állnak nyitva előttük? Ezek összefoglalásával zárja a könyvet Susan George.
A vég másféle is lehet

A másféle megoldás ismertetése előtt azonban először fel kell tenni két egyszerű kérdést: Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a ‘titkos megbízóknak’, hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.

Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhető csak el a luganói tanulmány ‘végső megoldása’.

5. Utószó.

A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a ‘titkos megbízói kör’ által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvről, a bemutatott tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bőrünkön is megtapasztaltuk. Még emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentéséről, az egészségügynek juttatott csökkenő támogatásról, a lakosság fejlődő országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetéből fakadó áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket, nemzeti kultúránkat. Végül intőjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a ‘tervet’, ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.

Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval kapcsolatos befejező gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk, ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.

Dr. Csath Magdolna, egyetemi tanár


Olvasói kommentár (idézet a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiből):

Az olyan államban, melynek rossz a közigazgatása, személytelenek a törvényei, s ahol az uralkodók elvesztették személyiségüket a liberalizmusból kifolyólag állandóan szaporodó jogok áradatában, új jogot találunk arra, hogy az erő jogánál fogva támadjunk, a fennálló rend és szerződések összes tényezőit a szélrózsa minden irányába szétszórjuk, minden intézményt újjáalakítsunk és szuverén urává váljunk azoknak, akik átengedik nekünk hatalmukból folyó jogaikat azáltal, hogy a maguk liberalizmusában önként kiadták azokat kezükből. A tömeg barbár, és ezt a barbárságot minden alkalommal kimutatja. Abban a pillanatban, amikor a tömeg kezébe kaparintja a szabadságot, az azonnal anarchiává változik, mely a legmagasabb fokú barbárság. A mi nemzetközi jogaink azután el fogják törölni a nemzeti jogokat, és éppúgy uralkodni fognak a nemzetek felett, ahogy az államok magánjoga szabályozza az alattvalók egymás közötti kapcsolatait. Elengedhetetlen számunkra, hogy alkalmazkodjunk a nemzetek gondolkodásmódjához, jelleméhez és törekvéseihez, nehogy hibákat kövessünk el politikai téren és a közigazgatási ügyek irányításában. Rendszerünk gépezetének alkatrészeit úgy kell elrendezni, hogy az megfeleljen ama népek vérmérsékletének, melyekkel utunkon találkozunk. Már csak kis darabot kell megtennünk ahhoz, hogy a Jelképes Kígyó, amellyel népünket jelképezzük, befejezze az egész hosszú utat, amelyen végigmentünk. Ha bezárul az ő köre, Európa minden állama be lesz zárva gyűrűi közé, mint egy hatalmas satuba. Az államokból gladiátori arénákat csináltunk, ahol megzavarodottak hadai vetekednek egymással… Már nem kell sok, és egyetemes lesz a zűrzavar és csőd… Kimeríthetetlen fecsegők szócsatákká változtatták a parlament és a kormánytestületek üléseit. Arcátlan újságírók és gátlástalan röpiratszerzők naponként ütnek rajta a kormánytisztviselőkön. Végül is a hatalommal való visszaélések fogják elvégezni az utolsó simítást abban, hogy minden állami berendezkedés megérlelődjék saját megbuktatására és az őrjöngő tömeg csapásai alatt minden a levegőbe fog repülni. A szegénység hatásosabban kényszeríti az embereket nehéz munkára, mint ahogy a rabszolgaság és szolgaság valaha is tette. A proletáriátusnak nincs más haszna az alkotmányból, mint azok a szánalmas morzsák, amelyeket odalökünk neki asztalunkról azért, hogy leadják szavazatukat arra, amit diktálunk, azokra az emberekre, akiket mi juttatunk hatalomra, azokra, akik kiszolgálnak minket… Ebből az okból elengedhetetlen számunkra, hogy aláaknázzunk minden hitet, hogy kiszakítsuk a gójok lelkéből az istenség fogalmát és a szellemét, és hogy ezeket matematikai számításokkal és anyagi szükségletekkel helyettesítsük. Hogy ne legyen a gójoknak idejük a gondolkozásra és megfigyelésre, az iparra és kereskedelemre kell irányítanunk gondolataikat. Így az összes nemzetet a nyerészkedési hajsza fogja lekötni és ebbeli versengésükben nem fogják észrevenni közös ellenségüket. Hogy a szabadság egyszersmind felbomlassza és tönkretegye a gój társadalmat, spekulációs alapra kell helyeznünk az ipart is; ennek eredményeképpen az, amit az ipar az országtól megvon, ki fog csúszni a nemzsidók kezeiből a spekulációba, azaz a mi kezeinkbe fog kerülni.

Gazdasági válságokat idéztünk elő a gójok számára egyszerűen azáltal, hogy pénzt vontunk ki a forgalomból. Óriási tőkéket stagnáltattunk s vontunk el így az államoktól, úgyhogy azok kénytelenek voltak ugyanezekhez a stagnáló tőkékhez folytatólagosan kölcsönökért folyamodni. Ezek a kölcsönök kamatfizetési terheket róttak az államokra és a tőke rabszolgáivá tették őket… Az iparnak a tőkések kezében történt csoportosítása, ami által az kicsúszott a kisiparosok kezéből, felszívta a népek életerejét, s ezzel gyengítette az államokat is. Idegen kölcsönök olyanok, mint piócák az állam testén, amelyeket nem lehet eltávolítani, amíg maguktól le nem hullanak vagy az állam le nem rázza őket. A gój államok azonban nem rázzák le őket; továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy egyre többet szedjenek magukra, úgyhogy menthetetlenül el kell pusztulniuk, kimerülve ettől az önkéntes vérveszteségtől. Tehát mi is lényegében az államkölcsön, főleg az idegen államkölcsön? Az államkölcsön azt jelenti, hogy az állam kormányváltókat bocsát ki, amelyek a kölcsöntőke összegéhez mért kamatfizetési kötelezettséget tartalmaznak. Öt százalékos kamat esetén az állam húsz év elteltével hasztalanul fizet kamatokban az államkölcsönnel azonos összeget, negyven év alatt az eredeti kölcsön kétszeresét, hatvan év alatt annak háromszorosát és közben az adósság változatlanul megmarad – kifizetetlen adósságnak. Ebből világos, hogy az állam mindenféle fejenkénti megadóztatással elveszi a szegény adófizetőktől az utolsó garasokat is csak azért, hogy kiegyenlítse gazdag idegeneknél fennálló számláját, akiktől pénzt vett kölcsön ahelyett, hogy ezeket a garasokat saját szükségleteire teremtette volna elő az államkölcsönt megtetőző kamatfizetési kötelezettség nélkül.

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:57  Vélemény?  

Kókának igaza van! – vak tyúk is talál szemet

Bizony, igaza van Kóka Jánosnak!
No, abban nem, hogy a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségében rendezett fórumon hiénának nevezi a magyarokat, de sok mindenben igen.
Kóka szerint az ország minden baja abból származik, hogy az elmúlt nyolc évben “túlvállalta” magát a szociális kiadások terén.
Slussz. Ennyi. Ez a baj. Semmi mást nem említ. Világos hát ugye, mit, pontosabban kit, illetve kiket ért hun hiénák alatt.
Téged, engem, a szüleinket, a gyerekeinket, az unokáinkat, minket!
Mi, a nép vagyunk minden baj forrása. Miattunk kellett “túlvállalni”. Tudjuk, október 23.-án már megmutatták, hogy nélkülünk is tudnak ünnepelni is, ha kell. Most, hogy már jól megszedték magukat, elloptak szinte mindenünket, s miután csalással szereztek maguknak még négy újabb évet, mostmár csak egy gond van, mi magunk, a nép az akik útban vagyunk.
Szociális problámák, visszahúzó erő, hun hiéna, kolonc, nemkívánatos.

Mert hát ugye Kóka leszegezi, hogy a magyar gazdaság jól van, teljesítőképessége töretlen, a pannon puma jól érzi magát, minden bajok egyetlen forrása a “hun hiéna”….

Hogy miben van igaza ennek az embernek látszó lénynek?
Például abban, amikor azt mondja, hogy mostmár csak a cselekvés segíthet. Ő mondja, jól mondja, igaza van.
Azt is mondja, hogy láthatjuk a világban, hogy a nagy reformokat általában a kényszer vezeti. Ebben is igaza van.
Azt is mondja, hogy a reformokhoz széles körű konszenzus kell, s mondja ennek kapcsán, hogy örömmel tapasztalja, különféle ügyekben már látszik a civil összefogás. Látszik bizony! Ez is igaz hát.
Mondja azt is, hogy az ország jelentős változások előtt áll. Ez is stimmel, ez az ember egy kész látnok!

Összefoglom: “cselekvés, reformok, kényszer, széles körő konszenzus, civil összefogás, jelentős változások” Igen, az. Még egyszerűbben, egyetlen szóval: rendszerváltoztatás.
Kicsit bővebben: ülni fogtok. Nem keveset. A műanyag lakat is rátok fog rozsdásodni, annyit.
Minél előbb kezditek, annál hamarabb szabadultok.
Persze ebben nem vagyok teljesen biztos.
Nem tudom, mi jár azoknak, akik egy teljes népet nyomorítanak meg.
De ha azt veszem alapul, hogy egy címer leverése egy teljes országot irritáló műtárgyról 15 év fenyegetést jelent elkövetőjének, akkor csak egy jótanácsot tudok adni nektek: télikabátot már ne vegyetek, nem lesz rá többé szükségetek.

(Borla)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:54  Vélemény?  

Globalizáció, avagy az elszabadult világ

Megjelent: 2006. november – 2. évfolyam, 11. szám

IMRE ISTVÁN közgazda. (imre.ffb@t-online.hu)

Runaway World avagy Az elszabadult világ, így jellemezte Giddens professzor, a London School of Economics igazgatója, Clinton és Blair tanácsadója, a jelenlegi magyar miniszterelnök kedvenc közgazdasági szerzője a globalizáció korát. Tarcisio Bertone bíboros, az új vatikáni államtitkár az idei futball-világbajnokságot dicsérőleg a “globalizáció sportbeli megvalósulásának” nevezte, bármiféle elítélő hangsúly nélkül. Mások a globalizációt liberális találmánynak, ha nem átoknak nevezik. Egyáltalán “találmány-e” a globalizáció vagy az “emberiség történetének sorsszerű, előre megírt fejezete?

Gyurcsány Ferenc szerint nem sorsszerű, “hajtóereje a közlekedési, távközlési technológiák fejlődése, az áruk és tőkék nemzetek közötti mozgását korlátozó akadályok lebontása”.1

Berend T. Iván szerint: “Kétségtelen, hogy ahhoz, amit ma globalizációnak nevezünk, a nemzetköziesedés sok évszázados előtörténete vezetett. Mégis azt mondhatjuk, hogy valami radikálisan újjal találjuk ma szembe magunkat.”2

Sokan már a XIX. század második felét is a “a globalizáció első korának” (The First Era of Globalization) nevezik. Sőt Ricardo már a század elején megalkotta a “komparatív előnyökről” szóló elméletét, követelve az agrártermékek szabad kereskedelmét (ami mellesleg ma is aktuális). Mégis, ha elfogadjuk az alábbi definíciót, akkor a “mindennapi globalizáció” alapvetően a második világháború utáni folyamatokból ered, érthető meg.

A globalizáció az egyik legelterjedtebb megfogalmazás szerint “a határokon átnyúló gazdasági, társadalmi, műszaki csere gyors bővülése a kapitalizmus feltételei között”. Hétköznapi értelemben a globalizáció leginkább látható elemei a globális termékek, vállalatok. Kevésbé látható, de legalább ennyire hat a globális gondolkodás. Jogos a kérdés, hogy az évszázadokon át tartó, “lassan csordogáló” és mindenki által előnyösnek tartott “nemzetköziesedés” mitől vált kétes hatású, sokak által átkozott, mások által dicsért “globalizációvá”?

Az eszmék és elméletek szerepe, az új világméretű intézmények létrehozása
Európában a II. világháború utáni időszakban a Szovjetunió által irányított országok hivatalos erői az ortodox marxista tervgazdálkodás mindenhatóságát vallották. A nyugati országokban mindenki, aki szociáldemokrata, illetve kereszténydemokrata volt, Keynes követőjévé vált, vagy esetleg a marxizmus valamelyik hígított árnyalatával azonosult. Amerika visszatért a New Dealhez, Nyugat-Európában az egymást váltó jobb- és baloldali kormányzatok (részben a szovjet rendszerrel való versenyfutásban) folyamatosan javították a munkavállalói pozíciókat, erősítették a “társadalmi hálót”, és emelték az adókat. Újraéledt a világkereskedelem. A Marshall-terv nyomán Európa ismét az Amerikai Egyesült Államoknak, a világ gazdaságilag legerősebb államának egyik legfontosabb kereskedelmi ügyfele lett. Ugyanebben az időszakban megkezdődött a formális gyarmatok felszabadulása és a korábban másoktól függő országok önállósodása. A sikeres országok gazdaságát komolyan segítette az export többlete, amely munkahelyeket és jövedelmet teremtett.

Megszületett a jóléti állam eszméje, elkezdődött megvalósítása. Sőt valamivel később Kelet-Európa sokak által “koraszülöttnek” vagy “koraérettnek” nevezett jóléti állama is. (Nem alaptalanok ezek a jelzők, hiszen a jólét fedezetét 30 éve valamennyi magyar kormány a globalizáció motorját alkotó IMF [International Monetary Fund], a Világbank segítségével megszerzett hitelekre, az eladósodásra és később a nemzetközi tőke magyarországi tevékenységére – az utóbbi időben pedig az EU, egyenlőre csak remélt támogatásaira – alapozta, sőt alapozza.)

Ezekkel szemben eleinte képviselhetetlen volt az a ma neoliberalizmusként ismert nézet, a globalizáció alapeszméje, miszerint a politikai és a társadalmi változásokat is a piac határozza meg, ezért jobb, ha az állam önként lemond a gazdaságban betöltött szerepéről, különösen az állami tulajdonban álló vállalatokról. A befektetőknek legyen több szabadságuk, az őket korlátozó szabályokat, köztük a szakszervezetek jogait pedig le kell építeni. Összességében (bár erről nyílt színen többnyire szemérmesen hallgattak) a polgárok szociális biztonságát (mint a tőkét korlátozó tényezőt) csökkenteni kell. Egyik ismert kritikusa, Susan George “A neoliberalizmus rövid története” című előadásában jól érthetően foglalja össze a ťstorytŤ: “A neoliberálisok megértették, amit a konzervatívok nem értettek meg, hogy az eszméknek tényleges hatása, illetve következményei vannak. A chicagói egyetemről kiindulva, ahol egy parányi sejtet képeztek, Friedrich von Hayek és tanítványai, mint Milton Friedman, a neoliberálisok és anyagi támogatóik egy hatalmas nemzetközi hálózatot építettek ki. Alapítványokat, intézményeket, kutatóintézeteket, kiadványokat létesítettek, ahol írók és közkapcsolati szakértők a neoliberális eszmék megfogalmazásán és külső használatra való elkészítésével és kíméletlen terjesztésével foglalkoztak. Az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint újraelosztó jóléti állam intézményei ellen. Több száz millió dollárt költöttek el eszméik terjesztésére, de a pénzük százszorosan megtérült, mert sikerült a neoliberalizmust az emberi lét szükségszerű alapfeltételeként elfogadtatni. A neoliberalizmusnak sikerült egy népszerűtlen szektából világvallássá emelkednie, amely napjainkban saját dogmáival, papjaival, és törvényhozó testületével rendelkezik. Azokra a hitetlenekre és bűnösökre, akik a neoliberalizmus által kinyilatkoztatott igazságot kétségbe vonják, a pokol tüze vár.”3

… az egyes országok ideiglenes fizetőképességi nehézségeit áthidalják.
A neoliberalizmussal egykorúak a piac korlátlan uralma iránt megnyilvánuló aggályok: Karl Polanyi (a Galilei Kör alapítója, később a Columbia Egyetem ünnepelt tanára) 1944-ben adta ki a: “Nagy átalakulás” (“Great Transformation”) című művét. Polanyi azt írja: “Ha megengedjük, hogy az emberiség és környezetének sorsát csak a piac törvényei határozzák meg, az a társadalom lerombolásához vezet.”4 Polanyi azonban meg volt arról győződve, hogy ez a háború utáni időszakban már nem történhet meg, mert “Az egyes nemzetek keretein belül olyan átalakulásnak vagyunk tanúi, ahol nem a gazdasági rendszerek határozzák meg a társadalom mibenlétét, hanem mindenekfelett a társadalom érdekei kerülnek előtérbe.”

Az IMF és a Világbank létrehozása a tudományos vitákat mintegy elvágva, alapvetően új helyzetet teremtett. Ezeknek az intézményeknek az eredeti megbízatása az volt, hogy elejét vegyék a jövőbeni nemzetközi viszályoknak, éspedig úgy, hogy újjáépítési és fejlesztési kölcsönöket folyósítsanak, és az egyes országok ideiglenes fizetőképességi nehézségeit (amelyek belső és külső konfliktusokhoz vezethetnek) áthidalják. Az intézményeknek eredeti rendeltetésük alapján nem volt joguk arra, hogy egyes országok kormányainak a gazdasági politikájába beleavatkozzanak, és végképp semmilyen felhatalmazásuk nem volt arra, hogy az egyes államok belpolitikájába beleszóljanak. De a bajba került országok a dolog természetéből adódóan kénytelenek voltak hallgatni a “jó tanácsokra”. Ezek pedig a neoliberális elveken nyugodtak. A jó tanács, az eszme sok országban vált kormányhatározattá. Az államadóssági válságok és a törlesztési engedményekhez kötődő feltételek következményeiként, a pénzügyi segítség mellett, illetve annak ellenében egyre több ország teljes gazdaságpolitikáját diktálja a Valutaalap. A folyamatot 1995-nen a WTO – a World Trade Organisation, köznyelven a “világkereskedelmi szervezet”, amely már önmeghatározása szerint is “globális szervezet” – létrehozása tetőzte be, átvéve egyes korábbi nemzetállami döntésekkel szembeni elsőbbséget, felszabadítva a határokon átnyúló döntések előtti utat.

Az ún. “fejlett világ” iparában robbanásszerű fejlődés ment végbe a háborús erőforrások békés felhasználása, az utolérési effektus és több más tényező (így például a történelem során először fordult elő, hogy Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán tartósan együtt működött) eredményeként. Az új befektetések azonban csak egyre nagyobb piacokon térülnek meg. A kormányok is kötelességüknek érezték, hogy országuk termékeit, cégeit minél több országban vigyék sikerre és ezeket saját megállapodásaikkal is segítsék. (Gondoljunk például a repülő- és telefongyártásra: a XX. század közepén még tucatnyi gyár készített repülőgépet, napjainkban 4 cég gyártja a sokkal több utasszállító repülő 90%-át; a “vonalas” telefonkészüléket még sok száz üzem gyártotta világszerte, a mobiltelefonok döntő többségét fél tucat cég gyártja.) A technikai fejlődés vívmányai között is kiemelkedő jelentőségű a távközlés és a számítástechnika összekapcsolódása. Ezt a folyamatot később nagyban felgyorsította a máig tartó “fúziós láz” (Mercedes- Chrysler stb.) is. Alapja az új “játékszabály”: koncentrálj a növekedésre és a vállalati érték emelésére, ahelyett, hogy a túl sok költségcsökkentéssel végül is veszítenél a cégértékből.

Azt mondhatjuk, az ember előbb tanult meg világméretű bajt okozni, mint ilyet elhárítani. Tudásunk olyan nagy, és olyan nagy lehetőségre tettünk már szert, olyan problémákat okoztunk magunknak, amelyek nemzeteken és kontinenseken, sőt generációkon átnyúlnak és tulajdonképpen mindenkit érintenek, mint pl. az üvegházhatás, az óceánok vízszintjének potenciális emelkedése, vagy a talajpusztulás, a növekvő társadalmi széttagolódás. Az ózonlyuk “bestoppolásában” talán a globális védekezés első eredményét is láthatjuk.

A közép- és kelet-európai posztszocialista országok rendszerváltozása, a kapitalizmus újjászületése (de más korábbi tekintélyuralmi rendszerek átalakulása) során is a modernizáció, de a “romok eltakarítása” is elképzelhetetlen lett volna a külföldiek közvetlen tőkebefektetésének formájában megvalósuló jelentős tőkebeáramlás, és az ezzel is kapcsolatos privatizáció nélkül, ezen országok populista erőinek alkalmi idegengyűlölő retorikája ellenére.

Érdemes megnézni, hogyan érvényesült mindez Magyarország tekintetében? A hetvenes évekre, a megreformált szocializmus éveiben a felhalmozódott súlyos pénzügyi problémák megoldására kereste és találta meg Magyarország a Világbankot és IMF-et, amelynek segítségével átmenetileg át is hidalták a fizetési nehézségeket. A rendszerváltással megteremtődött a globalizáció alapfeltétele (a kapitalizmus gazdasági rendszere), a “tervgazdálkodó” rendszer összeomlása pedig megkövetelte a tömeges privatizációt és a közvetlen külföldi tőkebefektetések (Foreign Direct Investment, röviden FDI) szabaddá tételét. Ezek után úgyszólván természetes, hogy Magyarország ott volt a WTO alapítói között 1995. január 1-jén, és 1998-ban megkezdődhettek az EU-csatlakozási tárgyalások. A magyar parlament lépésről lépésre (általában nagy többséggel) jogai újabb és újabb elemeit ruházta át nemzetközi intézményekre és amelyek eredményeként 2004-ben Magyarország csatlakoz (hat) ott az EU-hoz.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a “nemzetköziesedést” a világ technikaiműszaki haladása és a neoliberális eszme “egymásra találása”, egyes országok súlyos pénzügyi helyzete gyorsította fel, változtatta “globalizációvá” és ennek napjainkra kiépültek önfenntartó mechanizmusai is.

Hiába vannak a mozgató erők, a “globalizmus könnyen zátonyra futhat” – mondta Farkas Péter, a Világgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. A szociális különbségek miatt a nemzetgazdaságokban egyre nő a globalizmussal szembeni ellenállás, és egyre több országban összefognak és egy platformra kerülnek az amerikai és a fejlődő világbeli szakszervezetek. “Ha minden határt eltávolítunk, az élet a földön, legalábbis ahogy mi ismerjük, nem lesz fenntartható” – mondja a Missouri Egyetem egyik professzora5.

Nem véletlen ez az ellenállás és szervezkedés, hiszen a globalizációnak tulajdonított csapások és vesztesek listája hosszú, sőt sokak szerint az országok többsége nem nyertese, hanem vesztese a globalizmusnak. A globalizáció mai formája a multinacionális vállalatok és a tőkespekulánsok (és a náluk alkalmazásban álló vagy szaktudásukat érdekeikbe állító szakemberek) számára kedvező, de a többség számára mellékhatásai miatt nem előnyös – mondta a kutató.

Az egyoldalú globalizáció
Mindenképpen jogos a kérdés: kik is lettek a globalizáció vesztesei?

A választ keresve megdöbbenten tapasztalhatja az ember, hogy a kérdést a válaszadók többsége úgy egyszerűsítik le: kik a globalizáció vesztesei a jóléti államokban, különösen Európában? (Itt most tekintsünk el azoktól, akik általában antikapitalista nézeteiket és a kapitalizmus általános kritikáját ültetik rá a globalizációra.) Ez a kérdésfelvetés jogos lehet az “aktuálpolitika” szintjén, de nem ad választ az alapkérdésre, éppen a globalizáció fogalma és problémái nem nélkülözhetik a globális megközelítést. “Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – tanítják a menedzserkurzusokon.

Alapvetően új helyzetet a nagy lélekszámú ázsiai országok, elsősorban Kína gazdasági modernizációja jelentett.
Gyurcsány Ferenc már idézett könyve szerint “elsősorban azok a vesztesek, akiknek semmijük nincs, amit eladhatnának a piacon”.6 Itt az iskolázatlanokat, nyugdíjasokat, fogyatékosokat említi. Azt hiszem, a miniszterelnök nemcsak téved e tekintetben, de azt is bizonyítja, a kormányok milyen szívesen kenik a maguk és elődeik okozta bajokat a megfoghatatlan globalizációra. Az európai globalizáció fő vesztesei ugyanis nem a felsoroltak, hanem azok, akik egy kevésbé éles versenyben még munkát, megélhetést találtak, de a globalizáció révén nyilvánvalóvá vált, hogy az övékhez mérhető teljesítményt valaki, valahol a világban lényegesen olcsóbban (itt az olcsóságba bele kell értenünk nemcsak a béreket, hanem minden más költségtényezőt is) képes nyújtani! Ez egy többlépcsős vízesésszerű folyamatban nyilvánult meg és folytatódik: előbb Európa gazdag országaiból a szegényebbekbe “költöztek” a munkahelyek (az első német textilüzemek még az 50-es évek elején települtek át Olaszországba, a 80-as évek elején Magyarországra), majd a második, harmadik ütemben a világ távolabbi országaiba. (Ennek volt, sőt van egy “preglobalizációs” változata, amikor a szegényebb országok munkavállalói még elmentek, elmennek a fogadó országokba.) Engem is meglepett a Bloomberg augusztus 1-jei híre:

“A lengyel kormány a munkaerőpiac megnyitását tervezi Ukrajnával szemben. Az EU-ban kimagasló munkanélküliséggel küszködő Lengyelországban azt remélik, hogy ukránok végzik majd el azokat a munkákat, amelyekre a lengyelek nem hajlandóak.”

Alapvetően új helyzetet a nagy lélekszámú ázsiai országok, elsősorban Kína gazdasági modernizációja jelentett. És látni kell, hogy a folyamat nem ért véget, újabb és újabb iparágak fognak áldozatul esni. A textil- és bőripart, játékgyártást, elektronikai alkatrészgyártást már követi a helyi késztermék- előállítás, autógyártás és így tovább.

A távol-keleti országok pozícióját sokan magyarázták a helyi erkölcsökkel, az ősök tiszteletével. Bizonyára ez is igaz, de a XX. század végén az alapvető különbség abban állt és áll ma is, hogy az ott élők ma még képesek és hajlandók kevesebb pénzért (az ezredfordulón a Világbank adatai szerint még mintegy 600 millió ember élt kevesebb, mint napi 2 dollárból Kelet-Ázsiában!), rosszabb körülmények között, többet dolgozni, mint európai “versenytársaik”. Természetesen ez nem marad így örökre, a kínaiak, indonézek és vietnamiak egyre kevésbé tolerálják a végtelen munkaidőt, a XIX. századi munkabiztonságot. És szükség lesz a milliárdnyi fogyasztó magasabb keresletére is. Jól mutatja ezt Dél-Korea gazdasági, társadalmi fejlődése.

De még jó darabig így marad, és a munkahelyüket elvesztőknek, “a veszteseknek” (és kormányaiknak) keresniük kell a kiutat. Úgy tűnik, két karakteres válasz van, anélkül, hogy tartósan bármelyiket igazolta volna az élet (mint a szlovák példa mutatja, legfeljebb pillanatnyi “jó tanulók” vannak).

A liberálisok válasza gyakorlatilag egy paradoxon, “kutyaharapást szőrével”: azaz a globalizáció következményei ellen még liberálisabb gazdaságot állítani. A “nemzeti” válasz a határok újra megerősítését szeretné. A baloldal (legalábbis Magyarországon) mellébeszéléssel “oldaná meg” a problémát, mondván legyünk liberálisok is, meg segítsük a gyengéket is (de legfőképp szerezzük meg az EU-támogatásokat).

Ahol vesztesek vannak, vannak nyertesek is. Ilyen nyertes az a több száz millió lakos, amelynek tagjai a hozzánk mérhető teljesítményt mérhetetlenül olcsóbban, de saját múltjukhoz képest mégis többért nyújtják. Ehhez jó alap a GDP/GNP gyors növekedése: 1980-ban egy kínaira jutó GDP mintegy 8%-át tette ki az egy amerikaira jutó GDP-nek. Ma ez az arány a Világbank adatai szerint 13-14%, hamarosan 20% lehet.

Ennek a kiegyenlítődésnek a forrása a “gyártás” (ez a hétköznapi fogalom a tőke, know-how, alkalmanként az eszközök és a menedzsment) odatelepítése. A befektetők költségelőnyei sokrétűek: alapeleme az alacsonyabb bér, a “lazább és könnyebben meggyőzhető” egészség- és környezetvédelmi rendszer, a befektető nagyobb szabadsága a munkavállalóval szemben. Sajátos farizeus helyzet alakul ki: miközben a legtöbb külföldi közvetlen tőkebefektetés valóban lehetővé teszi, hogy munkavállalói egész évszázadot ugorjanak át élet- és munkakörülményeikben, a helyi beszállító és háttéripar – amely a költségelőnyök között ugyanilyen fontos – munkakörülményei, kereseti viszonyai, környezetrombolása európai értelemben elviselhetetlen méretű. Jól jellemzik a helyzetet a gyakran százak életét követelő bánya- és közlekedési balesetek. A fejlett országokban egyre konzekvensebben alkalmazzák a “szennyező fizet” elvét (ami a dolog természetéből adódóan magasabb költségeket jelent), a globalizáció “fogadó” országaiban ezek a szabályok gyakran nem is léteznek, vagy sem a helyi kormányok, sem a befektetők nem veszik komolyan őket.

A kialakult helyzetnek fontos eleme, hogy a globalizáció “fogadó” országai nem kívánják “rontani” országaik pozícióját, a “küldő” országok pedig, szemben azzal az aktivitással, amit a szabadság jogok megsértése ügyében tanúsítanak, úgyszólván érdektelenek e problémák iránt. Ezen keveset segít a “fair trade” és néhány más jóindulatú civil kezdeményezés.

Hát igen, az európai kormányfők hétköznap a munkanélküliséggel és “nullanövekedéssel” küzdenek, ünnepeken szívesen avatnak távol-keleti német, angol stb. gyárakat.

A globalizáció alapvető eszközei, a szabadkereskedelmi egyezmények lebontják a nemzetállamokat védő falakat, a nemzetek “fölötti” (transznacionális) vállalatok, vállalatbirodalmak pedig egyre erőteljesebb szerepet játszanak a világ gazdasági és politikai döntéseiben. Magyar tapasztalattal nehéz vitatni azt a globalizációkritikus véleményt, hogy: “ma már az országokat egymás ellen ťpályáztatják Ť a transznacionális vállalatok, azt várva, ki ad nagyobb kedvezményeket”. A nemzetállamok döntési hatásköre a vállalatok erősödésével párhuzamosan egyre szűkül, az államok egyre kevésbé meghatározó szereplők a gazdaság és a politika területén. (Kívül esik e dolgozat keretein az a folyamat, amelyben a valamelyes kontroll alatti “nemzetállami bürokráciákat” az alig kontrollált regionális és globális bürokrácia váltja fel.)

… nem igazolható, hogy minden előny a gazdag országoknak jut…
Ehhez hozzájárult, hogy “a globális tőke olyan sebességgel nyelte be a világot, hogy nem tudtak ezzel párhuzamosan kiépülni az új (globális) szabályozási módok, az új rend biztonsági rendszerei” (Almási Miklós, Népszabadság, 2001). Kétségtelen tény, hogy a nehézkes állami szabályozások gyakran nem tudnak mit kezdeni a nemzetközi cégek világméretű bevételkiadás- profit tologatásaival, a pénzügyi és adóparadicsomokkal. Az olyan nemzetközi integrációk országai, mint az EU több száz milliárd eurós vámés forgalmiadó-bevételtől esnek el lassú és tohonya bürokráciájuk miatt, de az egészségügyi és biztonsági követelményrendszereken is nagy lyukak keletkeztek (lásd tavalyi paprikaügyet) a nemzetállami időszakhoz viszonyítva. Ezek azonban nem a globalizáció, hanem a bürokrácia törvényszerű velejárói.

Bár a globalizáció valóban sok helyütt az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet, nem igazolható, hogy minden előny a gazdag országoknak jut, míg a hátrányok egyoldalúan a perifériákon halmozódnának fel. Az ázsiai “kis tigrisek” vagy Dél-Európa országainak, illetve Írországnak a példája azt bizonyítja, hogy a legfejlettebbekhez való felzárkózás is lehetséges. Sokkal inkább igazolható, hogy a globalizációból kimaradók a haladásból is kimaradnak. (Jól láthatóan a rosszul vezetett, belső konfliktusokkal terhelt országok a globalizációnak is vesztesei.) Erre utal a svájci KOF piackutató intézet “globalizációs indexe”7, amely szerint a világ “legglobalizáltabb” országai az USA, majd Svédország, Kanada, az Egyesült Királyság és Luxemburg. A legkevésbé globalizált országok a KOF-index szerint Togo, Csád és a Közép-afrikai Köztársaság.

A globalizáció előnyeit általában a felzárkózókon, illetve a felzárkózási szakaszban szokták demonstrálni. Ami könnyen érthető, hiszen a globalizáció “küldő” országaiban sokkal nehezebb a következményeket tisztán bemutatni. Ezeknek az országoknak az előnyei között ott van a környezeti terhelés csökkenése, a magasan kvalifikált munka nagyobb aránya. A közvetlen gazdasági előnyök között pedig a globalizáció általános árcsökkentő hatása említhető meg. Különösen érdekes megnézni a globalizáció hatását a makrogazdasági mutatókra, a GDP-re és GNI-re.8 (Csak emlékeztetőül: a GNI, a rezidensek [szóval a bennszülöttek] nemzetgazdasági jövedelme, annyival kevesebb a GDP-nél, amennyi jövedelmet a külföldi tőketulajdonosok és munkavállalók “kivisznek” és annyival több, amennyit az országbeliek – esetünkben magyarok – “behoznak”.) A CIA a The World Factbookban teszi közzé egy főre jutó GDP-re jutó számításait, a Finfacts Ireland internetes portál pedig az egy főre jutó GNI 2004/2005-ös adatait mutatja. A két forrást összehasonlítva a következőt látjuk, ami még akkor is figyelemre méltó, ha a módszerek között markáns különbségek is lehetnek:

Az egy főre jutó GNI a GDP %-ban:

www. cia. gov/cia/publications/factbook/fields/2004. html, www. finfacts. ie/biz10/globalworldincomepercapita. htm
A globalizáció egyik “vívmánya”, hogy a fejlett országok stagnáló, vagy alig növekvő GDP mellett is növekvő források felett rendelkezhetnek. Ugyanakkor a kevésbé fejlettek nagyobb GDP-növekedést mutathatnak ki, igaz ezt részben nem élvezhetik. (Mint a “Fehér Könyv” is utal rá, nem véletlen, hogy egyes kormányzatok szívesebben használják a GDP-t.) 9

A globalizációval foglalkozó írások többsége ipari/szolgáltatási mutatókra, példákra épül. Sokkal kevesebb, de ha lehet még ellentmondásosabb a globalizációnak a mezőgazdasági alapanyag-termelésben, tágabb értelemben a világ élelmezésében, illetve az ökoszisztéma fenntartásában betöltött szerepe. (A globalizáció szempontjából eltérő a helyzet a fogyasztás, az élelmiszer- feldolgozás és az alapanyag-termelés tekintetében is.) Itt egyrészről a végbement fejlődés nem vezetett a gazdaságossághoz szükséges üzem- és vállalati méret drasztikus növekedéséhez (az átlagos nyugat-európai üzemméret is kisebb, mint 20 ha), másrészt a globalizáció robbanásszerű kiteljesedésének korszakára mind Nyugat-Európa, mint az Egyesült Államok (amelyeknek kormányai a legtöbbet tették a globalizáció törvényi előmozdításáért) a földhasználat és a mezőgazdasági termelők olyan arányú támogatását intézményesítették, amely az érintett társadalmi csoportok létfeltételeit alapvetően determinálja. Így aztán maga a WTO (és benne az élenjáró fejlett országok kormányai) a minden globalizáció motorja is elfogadja a “non-trade”, azaz nem kereskedelmi aspektusok jogosságát, ideértve a mezőgazdaságnak a falusi életkörülmények megőrzésében, a talajerózió elleni küzdelemben és több más kérdésben nyújtott támogatásokat és a piacvédelmi intézkedéseket. Ez vezetett és vezet 5 év óta a Doha-forduló néven ismert szabadkereskedelmi tárgyalások újabb megfenekléséhez. A helyzetet a SWISSINFO a közelmúltban így foglalta össze: “A (liberalizációs) forduló a svájci delegáció és ipar vezetőiben aggodalmat okozott. Ezzel szemben a parasztok fellélegezhetnek. De hosszabb távon nekik is nehezebb lesz.”

Jól látja a SWISSINFO, koránt sem arról van szó, hogy sikerült megmenteni a “globálizáció előtti régi szép időket”, hiszen az említett támogatások rendszere ma már egyrészről érdemben veszélyezteti az EU büdzséjét, súlyos feszültségforrás a régi és új EU-tagországok között, és hatalmas károkat okoz a fejlett országoknak a szabadalmi és szerzői jogok korlátozottsága és a fejlődők piacvédelme miatt. Az a körülmény, hogy a fejlett világ protekcionizmusa a fejlődő országokban mezőgazdaságból élő több száz millió ember létfeltételeit is veszélyezteti, valószínűleg kisebb súllyal esik latba. Mindenesetre az iparban megvalósuló, de az élelmiszer-termelésben megtorpant globalizáció eredménye, hogy Kelet-Ázsiában (a Világbank adatai szerint) havonta 2 millió ember hagyja el falusi lakóhelyét, hogy városba költözzön! Korábbi kérdésünkre visszatérve azt mondhatjuk, ezek a százmilliók a globalizáció megtorpanásának vesztesei, ahogy a FAO megfogalmazza, a globalizáció tenné lehetővé, hogy a szegény országok termelői saját országuk keresletét meghaladóan növeljék a termelést és képezzenek forrást a fejlődés számára.

Bár a globalizáció és kisöccse, a “regionalizáció” gazdasági indíttatása nem kétséges, a bevezetésben megfogalmazott definíció is kimondja a “társadalmi globalizáció” meglétét is. Ennek elemzése kívül esik ennek a dolgozatnak a keretein, de meg kell állapítani, hogy a globalizáció nem pusztán gazdasági, hanem alapvető társadalmi és politikai következményekkel járó folyamat is. Ennek elemzéséhez és megértéséhez sok munka kell. Amíg ezt elvégzik még sok érdekes kombinációt fogunk megismerni, egy platformra kerülhetnek a szocialisták és liberálisok, a kommunisták, nacionalisták és anarchisták.

Végül is gyorsítsunk vagy lassítsunk? Ez is egy másik dolgozat témája, de az biztos, hogy ha egy országban a globalizáció ellenzői sikerre vinnék nézeteiket, nagyobb tüntetésekkel kerülnének szembe, mint a Genovában vagy Seattle-ben összegyűlt globalizációpárti politikusok.

1 Útközben. A globalizáció és a baloldal, 25. o.
2 http://www.mindentudas.hu/berend/20040903berend2.html
3 A Short History of Neo-liberalism Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change by Susan George, Conference on Economic Sovereignty in a Globalising World Bangkok, 24-26 March 1999 www
4 Idézi S. George az előadásban.
5 The Globalization of Agriculture: Implication for Sustainability of Small Horticultural Farms John E. Ikerd, Agricultural Economics, University of Missouri, Columbia, Missouri, USA.
6 Id. mű 27. o.
7 http://www.kof.ch/globalization/
8 A GNI (bruttó nemzeti jövedelem) a GDP-ből származtatott mutató, amely az egyes gazdasági szektorok, illetve a külföldről kapott és külföldre fizetett elsődleges jövedelem (munkabér, kamat, földjáradék, osztalék) egyenlegének az összege.
9 Fehér Könyv Magyarország állapotáról, főszerkesztő Bod Péter Ákos, 2006. június, 40. o.

(Polgári Szemle)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:53  Vélemény?  

Férgekről röviden

Biztos anyád havi vére volt a cigányvezetőnek írt petíción – írja egy jámbor olvasó
2006.12.18. 12:40:58

Rendhagyó módon ajánl figyelmünkbe egy cigány hírportált egyik lelkes olvasónk: megszólításában szerkesztőségünk tagjait lenácizza (ugyanakkor elismeri szellemi képességeinket), majd lehetőségeihez mérten kísérletet tesz édesanyánk és egyik történelmi zászlónk meggyalázására, “megjavulásunk” érdekében pedig figyelmünkbe ajánlja a c-press.hu nevű roma oldalt.

Köszönjük, onnan szedtük le az illusztrációhoz szolgáló képet.
Aki netán csevegésbe szeretne bocsátkozni a feltehetően roma identitású levélíróval, erre a címre küldhet neki levelet vagy karácsonyi üdvözlőlapot: futarposta@freemail.hu.

Alább a levél teljes terjedelmében, meglepően kevés helyesírási hibával, kommentár nélkül, a szerző szándékai megértését elősegítő linkek beszúrásával. Az írás közlésének oka az, hogy úgy véljük, olvasóink egy része is megszólítottnak érezheti magát az alábbi sorok által.

Agyas nácik!

Kuruc köpködő még mindig él?:-))) Az ország mocskai vagytok. Jól mondta a Gino – “sok itt a köcsög”.

A cigány vezető nem vette át a szaros peticiótokat?

Nahát, biztos anyád havi vére volt rajta.

Vagy ráfolyt a nyálad, töröld meg az orrod már lassan de biztosan a szádba folyik és az árpádsávos zászlóddal törlöm meg neked Te bunburnyák gyökér.

Olvassátok inkább a http://www.c-press.hu cigány weboldalt.

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:50  Vélemény?  

Helyszíni jelentés az antiholokausztbiznisz konferenciáról

2006.12.18. 03:46:42

A Lelkiismeret’88 tudósítója, Kennewick Man jelentkezik Iránból, ahol részt vett a holokauszt-revizionista kongresszuson. A gondolkodó emberek körében egyre visszataszítóbb, hazug és rasszista holokauszt-dogma elleni fellépés jövőre Argentínában folytatódik. A Kuruc.info támogatja, hiszen elképesztő, hogy a demokráciáknak titulált nyugati államokban helyenként az inkvizíciót megszégyenítő módon börtönnel sújtják azokat, akik bármely részletét is vitatni merik a holó-dogmának. Nonszensz, hogy ha meg is történt volna a kitalált hatmillió, miért fontosabbak ők a háború további több tízmillió áldozatánál. Istent, embert, erkölcsöt, a Föld kerekségét, bármely más történelmi eseményt, például a szovjet kommunisták tömeggyilkosságait természetesen lehet tagadni, és tagadja is a cionista bűnszövetkezet. A magyar ékezetek hiányáért elnézést kérünk.

Teheran, Iran, 2006. december 17.

Az Elozmenyek

Ugy tunik mintha csak tegnap lett volna: Willis A. Carto nehany mas eretnekkel eggyutt beinditotta azt a gepezetet amely a 21. szazad elejere lassan valtozasokat hozott.

1979-ben hivtak ossze az elso revizionista konferenciat az Institute for Historical Review (IHR) (Tortenelmi Visszapillantas Bizottsaga) neve alatt, amelyet utana sorozatban ismeteltek, az utolso Washingtonban volt megtartva, ez ev szeptembereben de mar mas nev alatt.

A mozgalom korai iroi kozul kitunnek: Harry Elmer Barnes, akirol The Barnes Review cimu revizionista magazin van elnevezve es Arthur R. Butz a Hoax of the 20th Century (a 20. század csalása) cimu konyv iroja. (Butz, egy egyetemi professzor az allasabol nem volt eltavolithato, ezert talaltak neki egy pince irodat az Amerikai NW egyetemnel Chicagoban es ott ugyesen eldugtak, hogy a diakokkal nehogy beszelo viszonya alakulhasson ki. Utolso informaciom szerint meg mindig a pinceben ul.)

Ahogy az evek lassan multak es a kutatas folytatodott, szazaval jelentek meg az uj tanulmanyok amelyek elemi erovel bizonyitottak, hogy az udvari torteneszek altal jovahagyott formaja a masodik vilaghaborunak nem teljesen helytallo.

Az IHR tortenete a kezdettol egy haboru volt ahol csata csatat kovetett es ez a haboru csak akkor fog befejezodni amikor mi gyozunk

Ernst Zundel egy Kanadaban elo nemet szarmazasu aktivista jogi konfliktus-sorozatba keveredett a kanadai hatosagokkal es a perek soran szakertok egesz csapata jelent meg mindket oldalrol. A Holokauszt a Torvenyszeken címmel magyarul is megjelent a konyv errol. Ezekben a perekben tunt fel Fred A. Leuchter, mint a gazkamrak avatott szakertoje Bostonbol aki megirta a velemenyet a gazkamrakrol. Utana elvesztette az egesz USA-t behalozo uzletet… Zundel otthonat leegettek, a helyi rendorseg tudtaval cionista terroristak bombat kuldtek a hazahoz, tobb evet raboskodott es pereskedett de a kuzdelmet nem adta fel.

Jott az Orwelli ev, 1984, amikor az IHR millio dollaros konyvkeszletet egy ejszaka legettek ugy hogy csak hamu maradt az epuletbol. Masnap reggel Irv Rubin (aki olyan csunya halalt halt “kerti torpe” nevu cionista terrorista tarsaval eggyutt kesobb amit itt leirni sem akarok. (A Kuruc.info leírja: a zsidó fajvédő és terrorista börtönben halt meg, miután öngyilkossági kísérlete volt, amelynek következtében agyhalál állt be nála. Azért csukták le, mert merényletet készített elő egy libanoni keresztény származású amerikai képviselő és egy mecset ellen)) felmaszott a fustolgo romok tetejere es kihirdette a gyozelmet, nem is tul ovatosan fogalmazva. 1984-ben a “kerti torpe”, a 140 centimeters, sudar novesu zsido legeny meg nem volt a kepben, csak evekkel kesobb lepett be es akkor kapta tolem a megtisztelo de kifejezo nevet ami ra is ragadt.

A Mel Mermelstein per volt az ami evekig elhuzodott ezutan: Willis Carto egy hirdetest tett kozze amelyben $50,000 kinalt annak aki be tudja bizonyitani, hogy egyetlen zsidot is elgazositottak a haboru alatt. Mermelsteinnek eppen penzre volt szuksege es megprobalta – de vesztett. Aztan kozep fokon is vesztett majd pedig felso fokon is vesztett.

Az osszes klasszikus revizionista irok ezeken a korai konferenciako tuntek fel eloszor: A konferenciak ebben az idoszakban Del Kaliforniaban voltak megszervezve mert Carto ott lakott es az IHR iroda is ott volt. Faurisson egyike volt a korai resztvevoknek, jol beszelt es irt is de rendkivuli szereplesi ingere miatt neha eroszakkal kellett elvenni tole a mikrofont. Kb. 1986 tajban zsido terroristak megtamadtak ot Parizsban es sulyosan megsebesitettek. A mostani teherani konferencian egy interjun mutatta is a kepet amin ugy nezett ki mintha Gorenyi elvtars terrorlegenyeivel talalkozott volna az Astorianal oktober 23-an. Az arcan ver csorgott vegig es hosszabb korhazi apolasra szorult. Amikor legkozelebb Kaliforniaban jart egy apro kis eszkozt adtam neki ajandekba ami 12,000 voltot bocsajt ki egy gombnyomasra es melle tettem neki egy konnygaz palackot is. Sajat vallomasa szerint idaig meg nem kellett hasznalnia ezeket az eszkozoket.

David Irving egy zsenialis tortenesz, kutato, harminc konyv iroja, minden konferenciara meg volt hivva es ott arulta a konyveit. Szerintem a legjobb szonok volt akit valaha is hallottam es remelem meg fogom is hallani. Londoni lakasat elkoboztak a cionistak, jelenleg harom eves bortonbuntetest tolt Becsben eretneksegert. December 20-an lessz a fellebezesi targyalasa. Az 1956-os magyar forradalomrol irott konyve (Gede testverek) talan a legjobb konyv a temaban.

Bradley Smith arra specializalta magat, hogy provokativ hirdeteseket helyezett el egyetemi ujsagokban es vitakat rendezett az ugynevezett holokausztrol. Voltak is parazs vitak. Bradley szobaja az enyem mellett volt most Teheranban es jokat emlekeztunk a regi szep idokrol.

Ahogy az evek multak az elultetett fa gyumolcsot erlelt: Az amerikai es nyugat europai kozvelemeny egyre nagyobb resze kezdett ketelkedni. A cionista rogeszme lassan valtoztatni kezdte reszleteit: Eloszor beismertek, hogy senkibol sem keszult szappan vagy lampaernyo, utana pedig belattak, hogy nemet teruleten nem voltak “halaltaborok” vagy “gazkamrak”. Eljutottunk oda, hogy a remalom Auschwitz es Treblinka taborok teruletere lett korlatozva. Az “eredeti” 4-5 millios veszteseg Auschwitzban elkezdett zsugorodni, ma mar 1.5 milliorol csivitelnek azok a cionistak, akiknek egy picivel tobb eszuk van, mert latjak, hogy tarthatatlan, vedhetetlen allapotba lettek bemanoverezve.

A penz neha nem boldogit de tobbnyire szukseges, ezt tanultuk mi meg revizionistak amikor Edison unokaja, Jean Farrel Edison rankhagyott vagy tizenot millio amerikai dollart. Edison a mai cionista velemeny szerint antiszemita volt. Ehhez annak is lehet valami koze, hogy a zsenialis feltalalot, miutan az megalkotta a mozigepet, egyes cionista kobor kutyusok lenyultak, a gepet elhurcoltak Kaliforniaba es ott egy olyan iparagat alapitottak amelyet kesobb Hollywood cimke alatt ismert meg a vilag. Edison New York kornyeken dolgozott es abban az idoben a torveny keze nem ert el otezer kilometerre feltalaloi jogok vedelmeben.

Szcientologus puccs a revizionistak ellen

Carto miutan kifizette az osszes koltsegeket Svájcban, kb. tizmillio dollarral ert vissza az USA-ba. Errol az osszegrol a tudatlanok akik az IHR-nal dolgoztak nem tudtak es nem is kellett nekik tudni rola. Carto ezt a penzt – es meg sokkal tobbet kulonbozo helyekrol – azert kapta mert egy 1950-ig visszanyulo munkassag allt mogotte es minden adakozo tudta, hogy a penz jo helyre megy. A penzbol az IHR es a SUN radio halozat koltesegei, rengeteg konyv es folyoirat kiadasa volt fedezve. Carto kb. azon a szinten elte maganeletet mint egy kozepiskolai tanar. Miutan az eggyik IHR alkalmozott veletlenul rajott a tizmillios adomanyra tobben verszemet kaptak es szervezkedni kezdtek.

Carto birodalmanak a gyenge pontja az volt, hogy egy bonyolult vallalati strukturaba volt minden beepitve, hogy azt hatulrol titokban iranyitani lehessen. Ez a megoldas megengedte, hogy Carto a hatterben maradjon tobb evtizeden keresztul de ugyanakkor lehetoseget adott nehany bennfentesnek a lazadasra. Nyilvanvalo, hogy az 1994-ben letrejott hatalmi atvetelt olyanok szerveztek meg akiknek sem a revizionizmus sem a politikai munka nem volt szivugyuk. A negy kulcsszereplobol ketto a Szcientologia Egyhaznak a magas beosztasu tagja akikbol az egyik ezt probalta leplezni de nem jott be neki. (Marcellus es Raven) Weber maradt mara az intezet igazgatoja, egy evtizedes jogi haboru utan.

1979 tol 1993-ig (14 ev) az IHR tobb millio konyvet, video szalagot adott el, tobbszaz konyvet, megszamlalhatatlan ujsagot, roplapot publikalt.

1993 tol 2006-ig (13 ev) egyetlen konyvet vagy komoly kutato munkat nem hoztak elo Weber vezetese alatt. Az IHR havi folyoirata megszunt letezni. Tobb millio dollart eltek fel, meg Carto sajat hazat is, amiben elt Kaliforniaban nekik itelte a birosag.

Carto és az ügy feltámadt

Ugyanakkor 13 ev alatt (1993-2006) Carto egy uj birodalmat epitett. A Spotlight nevu ujsagot uj nev alatt American Free Press nev alatt publikalja, konyvek ezreit adjak el havonta es a Barnes Review cimu magazin a legnagyobb revizionista havilappa valt. Ez ev szeptembereben a Washingtonban a Carto altal megrendezett konferencia a legnagyobb, legsikeresebb ilyen rendezveny volt.

Mint latjuk a revizionista elete nem volt fenekig tejfel az elmult evekben viszont az altaluk vegzett kutatasok eredmenyei az egesz vilagra kihatnak. A legnagyobb cionista media ujsagok allitottak az utolso evekben a kozvelemeny kutatasok alapjan, hogy az USA lakossaganak kb. 60 szazaleka mar nem hiszi azt, hogy a “holokauszt” ugy tortent ahogyan azt a mesekonyvek allitjak.

Iran belep a kepbe

Akinek van terkepe az konnyen lathatja: Iran ott all kozepen, Afganisztan es Irak kozott beszorulva, mint a hirhedt proletar szendvicsben a harmadik szelet kenyer a ket masik kozott. Az is egyertelmu, hogy Irak tobb mint tiz even at mindent megtett azert, hogy alkalmazkodjon az amerikai-cionista terrorszervezethez es ma mar vilagos, hogy ezt eredmeny nelkul probalta. Az irani felso vezetes szamara nyilvanvalo kell legyen, hogy behodolassal sem lehet garantaltan fennmaradni. Ezert a logikus valasz a kuzdelem a lehetseges eszkozokkel.

Iran helyzete egyre jobb ebben a konfliktusban. Nagyjabol ugy nez ki, hogy bombazasra mar nem fog sor kerulni mert az amerikai hirszerzes keptelen megallapitani a hasadoanyagok feldolgozasanak helyet. Egy USA hadsereg bevonulasarol pedig azert nem lehet szo mert nincs meg egy USA hadsereg ami bevonulhatna, raadasul a jóval gyengébb, kisebb, ritkán lakott Irakot sem tudták pacifikálni. Iran egy 70 millios, oriasi orszag, ha a felet szetbombazzak amit nem tudnak megcsinalni az orszag masik feleben meg mindig atombombakat fognak csinalni gyorsitott tempoban, par ev alatt, maximum. Es a mai vilagrend egyik alappillere az, hogy: “Erinthetetlen az, akinek legalabb ot bombaja van.” Azzal mar nem erdemes bohockodni.

A revizionizmus ugyet Iran azert karolta fel, hogy visszavagjon a cionista vilaghatalomnak, maximalis moralis karokat okozzon ellenfelenek es elhitesse veluk, hogy nem eri meg Irannal jatszadozni. A lepes teljesen logikus, racionalis es a cionista vilagsajto egekig toro sikoltozasabol itelve hatasos is. (Azok akik figyeltek az elmult het sajto es tv organumait a vilagban rendkivuli jelensegnek lehhettek szem es fultanui.)

Irannak nem sok baja van a sajat cionistaival: Azok mind a 25,000-en bekesen elnek ebben a hatalmas orszagban, tobbnyire harom varosban Teheran kornyeken.

A konferencia

A konferencia december 11 es 13 kozott zajlott le Teheranban. Az elso napon meg Anna Frank sem tudta volna a foldre ejteni a golyos tollat ha ott lett volna es lett volna golyos tolla, annyian voltak az oriasi konferencia teremben, a kulugyminiszterium epuleteben.

A szakerto garda az a regi garda volt akik az elmult evtizedek alatt az IHR es a Barnes Review szineiben a konferenciak sorozatat rendeztek az USA-ban. A sajto erdeklodese a hiszteriaval volt hataros. A folyosokon vadasztak az emberekre, a sajto szobaban a homerseklet az allitolagos gazkamrakeval vetekedett, annyi nagyereju lampa mukodott egyszerre. Emellett megjelent az uj generacio is, Svajcbol, Nemetorszagbol, Amerikabol jottek fiatalok, sok arab orszagbol is erkeztek kuldottek.

Az elso napon csak eloadasok voltak, kedden delelott eloadasok voltak es delutan az irani elnoki hivatalba vittek bennunket buszokkal, egy paroras latogatasra, kezfogasok Mahmud Ahmadinedzsad elnokkel, beszedek, majd este vacsora a kulugyminiszterium epuleteben.

Iran tiszta, relative szegeny es buszke

Szerdan kicsit mar lazitottunk, en megneztem a varost ami egy rendkivuli elmeny volt. A 12-14 millios varos tiszta, rendezett es szegeny. Az atlagjovedelem kb. fele annak ami Magyarorszagon van. A forgalom oriasi es az elso latasra kaotikus, de a figyelmes szemlelo megerti a latszolagos kaosz mogott uralkodo rendet. Ez a rend az egyen onuralman nyugszik. Egy olyan vilagba erkeztunk ahol belso moralis ertekek iranyitjak az egyent, es nem az eroszakrendszer kizarolagosan. A tiz-husz eves autok tomegeben a napok folyaman egyetlen komoly balesetet sem lattam. A benzin olcso, kb. husz forint literje.

Mi a revizionistak terve a jovore?

A konferencia harmadik napjan (szerda) egy ottagu bizottsagot valasztottunk a kovetkezo esemenyek kijelolesere. A resztvevok tulnyomo reszenek az a velemenye, hogy a holokauszttal kapcsolatos tudomanyos munka befejezodott es egy nemzetkozi turnera akarnak indulni az eredmenyek bemutatasara. E sorok iroja szerint a regi csapat lustul es a munkanak csak akkor van vege amikor megnyertuk a haborut. David Irving szavaival: “Az HMS Auschwitz-ot el kell sullyeszteni!” (Sink the HMS Auschwitz!)

Egy kisebb csoport szerint egy nemzetkozi demografiai vizsgalatot kell inditani az 1946-os zsido lakossag pontos szambavetelere, a demografia szigoru szabalyainak felhasznalasaval. Ez a munka mar meg is kezdodott.

A tapasztaltabb resztvevok egyetertettek abban, hogy a konferencia legnagyobb erdeme az volt, hogy megtortent. Ezzel egyutt tortenelmi jelentosege van annak, hogy eloszor egy allami struktura nyiltan atallt a revizionistak oldalara.

Zsido anticionistak is megjelentek

Az utobbi evek konferenciain megrogzott szokassa valt, hogy zsido anticionistakat meghivnak kozenk propaganda megfontolasokbol. Teheranban hat rabbi jelent meg es mint legyek a mezet, ugy kergettek a tv kamerakat. Barmikor beleptunk egy helysegbe, szinte osztonos erzekkel helyezkedtek ugy, hogy a kep kozepere keruljenek. A tortenetuk az, hogy oket az Isten kikergette Izraelbol es oda nekik nem is szabadna visszaterni. Ezzel egyutt kisebb szovaltas alakult ki az utolso napon egy rabbi es a demografiai munka egy kepviseloje kozott. A rabbi szerint nem sokat valtoztat a leanyzo fekvesen ha meg installalunk egymillio kallodo zsidot, a valasz erre az volt, hogy nem egymilliot keresunk, hanem hatot.

Az egyik Indiabol erkezett kuldott szerint a haboru utan az ottani zsido lakossag hirtelen 50,000-rol 500,000-re ugrott. Ez majdnem tiz szazaleka az allitolagos vesztesegeknek.

Az indiai kollega szerint egy Bollywood nevu vallalkozasban amely tobbszaz filmet bocsajt ki evente, a “tulelok” jelentos szerepekhez jutottak.

Par nappal a konferencia utan Argentinabol erkezett a hir: mar tervezik is a kovetkezo konferenciat. Konnyen lehet, hogy egy lavinat inditottunk el ami zugo viharra fog valtozni a kovetkezo evekben.

Kennewick Man

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:48  Vélemény?  

Malina Hedvig az alkotmánybírósághoz fordul bántalmazása ügyében

2006.12.18. 17:01:37

Az alapvető emberi jogait és a szlovák alkotmányt sértő hivatali eljárás miatt a szlovák alkotmánybírósághoz fordult az a Nyitrán tanuló csallóközi magyar diáklány, aki a rendőrség megállapításaival ellentétben kitart eredeti panasza mellett, miszerint augusztusban két ismeretlen bőrfejű Nyitrán azért bántalmazta őt, mert magyarul beszélt, ráadásul a blúzára magyarellenes feliratokat írtak. Malina Hedvig azt sérelmezi, hogy a rendőrségi és az ügyészségi eljárás során – jóllehet ő volt a panaszos – embertelen, megalázó és az alapvető emberi jogait sértő bánásmódban részesítették.

A diáklány azt is sérelmesnek találja, hogy az eddigiek során a hatóságok nem az alapvető emberi jogokról szóló egyezménynek megfelelő módon jártak el, egyszersmind az állami szervekkel szembeni védekezése során a szlovák alkotmányban szavatolt jogai sem érvényesülhettek.

A diáklány beadványának tényét hétfőn a kassai székhelyű alkotmánybíróság szóvivője, Stefan Németh is megerősítette. Malina Hedvig vallomását a szlovák rendőrség és az ügyészség kitaláltnak, megveretését színleltnek minősítette, az ismeretlen tettesek elleni nyomozást pedig már szeptember 11-én ilyen megállapításokkal zárta le. Ennek tényét – rendhagyó módon – Robert Fico miniszterelnök és Robert Kalinák belügyminiszter rendkívüli sajtótájékoztatón jelentettek be.

A sértett panaszát a nyitrai járási ügyészség később elvetette, majd egy máig ismeretlen személy a hatóságok félrevezetése, hamis vallomás és hamis eskü gyanúja miatt feljelentést tett Malina Hedvig ellen.

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:27  Vélemény?  

Januárban kezdik a Henit felgyújtó cigány perét

2006.12.18. 14:15:30

Január 8-án kezdi tárgyalni első fokon a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettével és más bűncselekményekkel gyanúsított K. András ügyét a Csongrád Megyei Bíróság Szegeden – tájékoztatta az MTI-t Cseh Attila, a bíróság elnökhelyettese hétfőn.

A vád szerint július 20-án a fiatalkorú tetves cigány megerőszakolta és felgyújtotta a magyarcsanádi P. Henriettát, ezért az ügyészség különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés, erőszakos közösülés és kifosztás bűntettével vádolja a makói retket.

Amennyiben a bíróság elfogadja a vádiratban foglalt tényállást, a tizenhatodik életévét a tett elkövetésekor még be nem töltött fiú halmazati büntetésként 15 év szabadságvesztéssel is sújthatják – tájékoztatta korábban az MTI-t Lőrinczy György, Csongrád megyei főügyész.

A vádirat szerint a 18 esztendős P. Henriettát az elkövető megtámadta, majd legalább egyszer úgy megütötte, hogy azzal vérző sérülést okozott neki, ezután megerőszakolta.

Annak érdekében, hogy a sértett ne tudjon a helyszínről elmenni, rendkívül szorosan megkötözte, még a száját is betömte. A fiú visszament Makóra, elkérte egy ismerőse robogóját és egy benzinkútnál mintegy másfél liter benzint vásárolt.

Visszatérve a helyszínre a benzint a megkötözött lányra öntötte, majd öngyújtójával meggyújtotta. A felgyújtott lányt a gyanúsított magára hagyta, ezt megelőzően pedig magához vette a lány nyolc karikagyűrűjét és mobiltelefonját.

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:26  Vélemény?  

Szétverte a rendőrség az orosz ellenzéki nagygyűlést

2006.12.18. 11:10:35

Az orosz rohamrendőrség minden figyelmeztetés nélkül zavarta szét a szombat délutáni moszkvai ellenzéki nagygyűlésről távozók egy több százfős csoportját.

Mintegy nyolcezer rendőr, rohamrendőr és katona gyűrűjében, egy állandóan alacsonyan köröző rendőrségi helikopter okozta hangzavar közepette tartotta meg első közös nagygyűlését több orosz ellenzéki párt. A populista, szélsőbalos és demokratikus erők mintegy négyezer híve előtt felszólalók – köztük Gari Kaszparov egykori sakkvilágbajnok, és Mihail Kaszjanov volt orosz miniszterelnök – azt hangsúlyozták, hogy a Vlagyimir Putyin orosz elnök képviselte hatalom ellen az ellenzékieknek csak akkor van esélyük a győzelemre, ha félretéve nézeteltéréseiket, hajlandóak a közös fellépésre. – írja a hvg.hu.

“A hatalom fél a néptől, s ezért vezényeltek ide több ezer rendőrt” – mondta Kaszparov, majd elmondta, hogy a rendőrök a közelben lévő metróállomásoknál, valamint a Moszkvába vezető utakon több száz embert visszafordítottak, vagy őrizetbe vettek.

Az ellenzékiek a gyűlés után a Kreml felé akartak indulni, ám a közvetlenül egymás mellett álló teherautók és a rendőrkordon miatt lehetetlen volt a kitörés. Így a többség a tér másik sarkánál hagyta el a belvárosi Triumfalnaja teret, ám amikor a szélsőbalt képviselő nacionál bolsevikok a rendőrök elé értek, a mindeféle figyelmeztetés nélkül fellépő rohamrendőrök néhány perc alatt elszigetelték egymástól a kisebb csoportokat, majd rabszállítókba ültették a tüntetőket.

A rendőri készültség félelmetes volt: a belvárosi Tverszkaja utca mentén végeláthatatlan sorban álltak a katonai teherautók, s a hatóságok vízágyúkat és lovasrendőröket is a belvárosba vezényeltek.

Az ellenzékiek közölték, folytatni fogják a tüntetéseket, s ha legközelebb sem engedélyezik számukra a felvonulást, akkor akár több napig is a téren maradnak. A harcias ígéretek ellenére a jelenlegi orosz ellenzék gyenge, és töredezett: nincs valamennyi Putyin-ellenes erő által elismert tekintélyes vezető, s a hatalom ahol tudja, akadályozza az ellenzékiek szerveződését.

(Kuruc.info)

Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:26  Vélemény?