Globalizáció, avagy az elszabadult világ

Megjelent: 2006. november – 2. évfolyam, 11. szám

IMRE ISTVÁN közgazda. (imre.ffb@t-online.hu)

Runaway World avagy Az elszabadult világ, így jellemezte Giddens professzor, a London School of Economics igazgatója, Clinton és Blair tanácsadója, a jelenlegi magyar miniszterelnök kedvenc közgazdasági szerzője a globalizáció korát. Tarcisio Bertone bíboros, az új vatikáni államtitkár az idei futball-világbajnokságot dicsérőleg a “globalizáció sportbeli megvalósulásának” nevezte, bármiféle elítélő hangsúly nélkül. Mások a globalizációt liberális találmánynak, ha nem átoknak nevezik. Egyáltalán “találmány-e” a globalizáció vagy az “emberiség történetének sorsszerű, előre megírt fejezete?

Gyurcsány Ferenc szerint nem sorsszerű, “hajtóereje a közlekedési, távközlési technológiák fejlődése, az áruk és tőkék nemzetek közötti mozgását korlátozó akadályok lebontása”.1

Berend T. Iván szerint: “Kétségtelen, hogy ahhoz, amit ma globalizációnak nevezünk, a nemzetköziesedés sok évszázados előtörténete vezetett. Mégis azt mondhatjuk, hogy valami radikálisan újjal találjuk ma szembe magunkat.”2

Sokan már a XIX. század második felét is a “a globalizáció első korának” (The First Era of Globalization) nevezik. Sőt Ricardo már a század elején megalkotta a “komparatív előnyökről” szóló elméletét, követelve az agrártermékek szabad kereskedelmét (ami mellesleg ma is aktuális). Mégis, ha elfogadjuk az alábbi definíciót, akkor a “mindennapi globalizáció” alapvetően a második világháború utáni folyamatokból ered, érthető meg.

A globalizáció az egyik legelterjedtebb megfogalmazás szerint “a határokon átnyúló gazdasági, társadalmi, műszaki csere gyors bővülése a kapitalizmus feltételei között”. Hétköznapi értelemben a globalizáció leginkább látható elemei a globális termékek, vállalatok. Kevésbé látható, de legalább ennyire hat a globális gondolkodás. Jogos a kérdés, hogy az évszázadokon át tartó, “lassan csordogáló” és mindenki által előnyösnek tartott “nemzetköziesedés” mitől vált kétes hatású, sokak által átkozott, mások által dicsért “globalizációvá”?

Az eszmék és elméletek szerepe, az új világméretű intézmények létrehozása
Európában a II. világháború utáni időszakban a Szovjetunió által irányított országok hivatalos erői az ortodox marxista tervgazdálkodás mindenhatóságát vallották. A nyugati országokban mindenki, aki szociáldemokrata, illetve kereszténydemokrata volt, Keynes követőjévé vált, vagy esetleg a marxizmus valamelyik hígított árnyalatával azonosult. Amerika visszatért a New Dealhez, Nyugat-Európában az egymást váltó jobb- és baloldali kormányzatok (részben a szovjet rendszerrel való versenyfutásban) folyamatosan javították a munkavállalói pozíciókat, erősítették a “társadalmi hálót”, és emelték az adókat. Újraéledt a világkereskedelem. A Marshall-terv nyomán Európa ismét az Amerikai Egyesült Államoknak, a világ gazdaságilag legerősebb államának egyik legfontosabb kereskedelmi ügyfele lett. Ugyanebben az időszakban megkezdődött a formális gyarmatok felszabadulása és a korábban másoktól függő országok önállósodása. A sikeres országok gazdaságát komolyan segítette az export többlete, amely munkahelyeket és jövedelmet teremtett.

Megszületett a jóléti állam eszméje, elkezdődött megvalósítása. Sőt valamivel később Kelet-Európa sokak által “koraszülöttnek” vagy “koraérettnek” nevezett jóléti állama is. (Nem alaptalanok ezek a jelzők, hiszen a jólét fedezetét 30 éve valamennyi magyar kormány a globalizáció motorját alkotó IMF [International Monetary Fund], a Világbank segítségével megszerzett hitelekre, az eladósodásra és később a nemzetközi tőke magyarországi tevékenységére – az utóbbi időben pedig az EU, egyenlőre csak remélt támogatásaira – alapozta, sőt alapozza.)

Ezekkel szemben eleinte képviselhetetlen volt az a ma neoliberalizmusként ismert nézet, a globalizáció alapeszméje, miszerint a politikai és a társadalmi változásokat is a piac határozza meg, ezért jobb, ha az állam önként lemond a gazdaságban betöltött szerepéről, különösen az állami tulajdonban álló vállalatokról. A befektetőknek legyen több szabadságuk, az őket korlátozó szabályokat, köztük a szakszervezetek jogait pedig le kell építeni. Összességében (bár erről nyílt színen többnyire szemérmesen hallgattak) a polgárok szociális biztonságát (mint a tőkét korlátozó tényezőt) csökkenteni kell. Egyik ismert kritikusa, Susan George “A neoliberalizmus rövid története” című előadásában jól érthetően foglalja össze a ťstorytŤ: “A neoliberálisok megértették, amit a konzervatívok nem értettek meg, hogy az eszméknek tényleges hatása, illetve következményei vannak. A chicagói egyetemről kiindulva, ahol egy parányi sejtet képeztek, Friedrich von Hayek és tanítványai, mint Milton Friedman, a neoliberálisok és anyagi támogatóik egy hatalmas nemzetközi hálózatot építettek ki. Alapítványokat, intézményeket, kutatóintézeteket, kiadványokat létesítettek, ahol írók és közkapcsolati szakértők a neoliberális eszmék megfogalmazásán és külső használatra való elkészítésével és kíméletlen terjesztésével foglalkoztak. Az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint újraelosztó jóléti állam intézményei ellen. Több száz millió dollárt költöttek el eszméik terjesztésére, de a pénzük százszorosan megtérült, mert sikerült a neoliberalizmust az emberi lét szükségszerű alapfeltételeként elfogadtatni. A neoliberalizmusnak sikerült egy népszerűtlen szektából világvallássá emelkednie, amely napjainkban saját dogmáival, papjaival, és törvényhozó testületével rendelkezik. Azokra a hitetlenekre és bűnösökre, akik a neoliberalizmus által kinyilatkoztatott igazságot kétségbe vonják, a pokol tüze vár.”3

… az egyes országok ideiglenes fizetőképességi nehézségeit áthidalják.
A neoliberalizmussal egykorúak a piac korlátlan uralma iránt megnyilvánuló aggályok: Karl Polanyi (a Galilei Kör alapítója, később a Columbia Egyetem ünnepelt tanára) 1944-ben adta ki a: “Nagy átalakulás” (“Great Transformation”) című művét. Polanyi azt írja: “Ha megengedjük, hogy az emberiség és környezetének sorsát csak a piac törvényei határozzák meg, az a társadalom lerombolásához vezet.”4 Polanyi azonban meg volt arról győződve, hogy ez a háború utáni időszakban már nem történhet meg, mert “Az egyes nemzetek keretein belül olyan átalakulásnak vagyunk tanúi, ahol nem a gazdasági rendszerek határozzák meg a társadalom mibenlétét, hanem mindenekfelett a társadalom érdekei kerülnek előtérbe.”

Az IMF és a Világbank létrehozása a tudományos vitákat mintegy elvágva, alapvetően új helyzetet teremtett. Ezeknek az intézményeknek az eredeti megbízatása az volt, hogy elejét vegyék a jövőbeni nemzetközi viszályoknak, éspedig úgy, hogy újjáépítési és fejlesztési kölcsönöket folyósítsanak, és az egyes országok ideiglenes fizetőképességi nehézségeit (amelyek belső és külső konfliktusokhoz vezethetnek) áthidalják. Az intézményeknek eredeti rendeltetésük alapján nem volt joguk arra, hogy egyes országok kormányainak a gazdasági politikájába beleavatkozzanak, és végképp semmilyen felhatalmazásuk nem volt arra, hogy az egyes államok belpolitikájába beleszóljanak. De a bajba került országok a dolog természetéből adódóan kénytelenek voltak hallgatni a “jó tanácsokra”. Ezek pedig a neoliberális elveken nyugodtak. A jó tanács, az eszme sok országban vált kormányhatározattá. Az államadóssági válságok és a törlesztési engedményekhez kötődő feltételek következményeiként, a pénzügyi segítség mellett, illetve annak ellenében egyre több ország teljes gazdaságpolitikáját diktálja a Valutaalap. A folyamatot 1995-nen a WTO – a World Trade Organisation, köznyelven a “világkereskedelmi szervezet”, amely már önmeghatározása szerint is “globális szervezet” – létrehozása tetőzte be, átvéve egyes korábbi nemzetállami döntésekkel szembeni elsőbbséget, felszabadítva a határokon átnyúló döntések előtti utat.

Az ún. “fejlett világ” iparában robbanásszerű fejlődés ment végbe a háborús erőforrások békés felhasználása, az utolérési effektus és több más tényező (így például a történelem során először fordult elő, hogy Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán tartósan együtt működött) eredményeként. Az új befektetések azonban csak egyre nagyobb piacokon térülnek meg. A kormányok is kötelességüknek érezték, hogy országuk termékeit, cégeit minél több országban vigyék sikerre és ezeket saját megállapodásaikkal is segítsék. (Gondoljunk például a repülő- és telefongyártásra: a XX. század közepén még tucatnyi gyár készített repülőgépet, napjainkban 4 cég gyártja a sokkal több utasszállító repülő 90%-át; a “vonalas” telefonkészüléket még sok száz üzem gyártotta világszerte, a mobiltelefonok döntő többségét fél tucat cég gyártja.) A technikai fejlődés vívmányai között is kiemelkedő jelentőségű a távközlés és a számítástechnika összekapcsolódása. Ezt a folyamatot később nagyban felgyorsította a máig tartó “fúziós láz” (Mercedes- Chrysler stb.) is. Alapja az új “játékszabály”: koncentrálj a növekedésre és a vállalati érték emelésére, ahelyett, hogy a túl sok költségcsökkentéssel végül is veszítenél a cégértékből.

Azt mondhatjuk, az ember előbb tanult meg világméretű bajt okozni, mint ilyet elhárítani. Tudásunk olyan nagy, és olyan nagy lehetőségre tettünk már szert, olyan problémákat okoztunk magunknak, amelyek nemzeteken és kontinenseken, sőt generációkon átnyúlnak és tulajdonképpen mindenkit érintenek, mint pl. az üvegházhatás, az óceánok vízszintjének potenciális emelkedése, vagy a talajpusztulás, a növekvő társadalmi széttagolódás. Az ózonlyuk “bestoppolásában” talán a globális védekezés első eredményét is láthatjuk.

A közép- és kelet-európai posztszocialista országok rendszerváltozása, a kapitalizmus újjászületése (de más korábbi tekintélyuralmi rendszerek átalakulása) során is a modernizáció, de a “romok eltakarítása” is elképzelhetetlen lett volna a külföldiek közvetlen tőkebefektetésének formájában megvalósuló jelentős tőkebeáramlás, és az ezzel is kapcsolatos privatizáció nélkül, ezen országok populista erőinek alkalmi idegengyűlölő retorikája ellenére.

Érdemes megnézni, hogyan érvényesült mindez Magyarország tekintetében? A hetvenes évekre, a megreformált szocializmus éveiben a felhalmozódott súlyos pénzügyi problémák megoldására kereste és találta meg Magyarország a Világbankot és IMF-et, amelynek segítségével átmenetileg át is hidalták a fizetési nehézségeket. A rendszerváltással megteremtődött a globalizáció alapfeltétele (a kapitalizmus gazdasági rendszere), a “tervgazdálkodó” rendszer összeomlása pedig megkövetelte a tömeges privatizációt és a közvetlen külföldi tőkebefektetések (Foreign Direct Investment, röviden FDI) szabaddá tételét. Ezek után úgyszólván természetes, hogy Magyarország ott volt a WTO alapítói között 1995. január 1-jén, és 1998-ban megkezdődhettek az EU-csatlakozási tárgyalások. A magyar parlament lépésről lépésre (általában nagy többséggel) jogai újabb és újabb elemeit ruházta át nemzetközi intézményekre és amelyek eredményeként 2004-ben Magyarország csatlakoz (hat) ott az EU-hoz.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a “nemzetköziesedést” a világ technikaiműszaki haladása és a neoliberális eszme “egymásra találása”, egyes országok súlyos pénzügyi helyzete gyorsította fel, változtatta “globalizációvá” és ennek napjainkra kiépültek önfenntartó mechanizmusai is.

Hiába vannak a mozgató erők, a “globalizmus könnyen zátonyra futhat” – mondta Farkas Péter, a Világgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. A szociális különbségek miatt a nemzetgazdaságokban egyre nő a globalizmussal szembeni ellenállás, és egyre több országban összefognak és egy platformra kerülnek az amerikai és a fejlődő világbeli szakszervezetek. “Ha minden határt eltávolítunk, az élet a földön, legalábbis ahogy mi ismerjük, nem lesz fenntartható” – mondja a Missouri Egyetem egyik professzora5.

Nem véletlen ez az ellenállás és szervezkedés, hiszen a globalizációnak tulajdonított csapások és vesztesek listája hosszú, sőt sokak szerint az országok többsége nem nyertese, hanem vesztese a globalizmusnak. A globalizáció mai formája a multinacionális vállalatok és a tőkespekulánsok (és a náluk alkalmazásban álló vagy szaktudásukat érdekeikbe állító szakemberek) számára kedvező, de a többség számára mellékhatásai miatt nem előnyös – mondta a kutató.

Az egyoldalú globalizáció
Mindenképpen jogos a kérdés: kik is lettek a globalizáció vesztesei?

A választ keresve megdöbbenten tapasztalhatja az ember, hogy a kérdést a válaszadók többsége úgy egyszerűsítik le: kik a globalizáció vesztesei a jóléti államokban, különösen Európában? (Itt most tekintsünk el azoktól, akik általában antikapitalista nézeteiket és a kapitalizmus általános kritikáját ültetik rá a globalizációra.) Ez a kérdésfelvetés jogos lehet az “aktuálpolitika” szintjén, de nem ad választ az alapkérdésre, éppen a globalizáció fogalma és problémái nem nélkülözhetik a globális megközelítést. “Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – tanítják a menedzserkurzusokon.

Alapvetően új helyzetet a nagy lélekszámú ázsiai országok, elsősorban Kína gazdasági modernizációja jelentett.
Gyurcsány Ferenc már idézett könyve szerint “elsősorban azok a vesztesek, akiknek semmijük nincs, amit eladhatnának a piacon”.6 Itt az iskolázatlanokat, nyugdíjasokat, fogyatékosokat említi. Azt hiszem, a miniszterelnök nemcsak téved e tekintetben, de azt is bizonyítja, a kormányok milyen szívesen kenik a maguk és elődeik okozta bajokat a megfoghatatlan globalizációra. Az európai globalizáció fő vesztesei ugyanis nem a felsoroltak, hanem azok, akik egy kevésbé éles versenyben még munkát, megélhetést találtak, de a globalizáció révén nyilvánvalóvá vált, hogy az övékhez mérhető teljesítményt valaki, valahol a világban lényegesen olcsóbban (itt az olcsóságba bele kell értenünk nemcsak a béreket, hanem minden más költségtényezőt is) képes nyújtani! Ez egy többlépcsős vízesésszerű folyamatban nyilvánult meg és folytatódik: előbb Európa gazdag országaiból a szegényebbekbe “költöztek” a munkahelyek (az első német textilüzemek még az 50-es évek elején települtek át Olaszországba, a 80-as évek elején Magyarországra), majd a második, harmadik ütemben a világ távolabbi országaiba. (Ennek volt, sőt van egy “preglobalizációs” változata, amikor a szegényebb országok munkavállalói még elmentek, elmennek a fogadó országokba.) Engem is meglepett a Bloomberg augusztus 1-jei híre:

“A lengyel kormány a munkaerőpiac megnyitását tervezi Ukrajnával szemben. Az EU-ban kimagasló munkanélküliséggel küszködő Lengyelországban azt remélik, hogy ukránok végzik majd el azokat a munkákat, amelyekre a lengyelek nem hajlandóak.”

Alapvetően új helyzetet a nagy lélekszámú ázsiai országok, elsősorban Kína gazdasági modernizációja jelentett. És látni kell, hogy a folyamat nem ért véget, újabb és újabb iparágak fognak áldozatul esni. A textil- és bőripart, játékgyártást, elektronikai alkatrészgyártást már követi a helyi késztermék- előállítás, autógyártás és így tovább.

A távol-keleti országok pozícióját sokan magyarázták a helyi erkölcsökkel, az ősök tiszteletével. Bizonyára ez is igaz, de a XX. század végén az alapvető különbség abban állt és áll ma is, hogy az ott élők ma még képesek és hajlandók kevesebb pénzért (az ezredfordulón a Világbank adatai szerint még mintegy 600 millió ember élt kevesebb, mint napi 2 dollárból Kelet-Ázsiában!), rosszabb körülmények között, többet dolgozni, mint európai “versenytársaik”. Természetesen ez nem marad így örökre, a kínaiak, indonézek és vietnamiak egyre kevésbé tolerálják a végtelen munkaidőt, a XIX. századi munkabiztonságot. És szükség lesz a milliárdnyi fogyasztó magasabb keresletére is. Jól mutatja ezt Dél-Korea gazdasági, társadalmi fejlődése.

De még jó darabig így marad, és a munkahelyüket elvesztőknek, “a veszteseknek” (és kormányaiknak) keresniük kell a kiutat. Úgy tűnik, két karakteres válasz van, anélkül, hogy tartósan bármelyiket igazolta volna az élet (mint a szlovák példa mutatja, legfeljebb pillanatnyi “jó tanulók” vannak).

A liberálisok válasza gyakorlatilag egy paradoxon, “kutyaharapást szőrével”: azaz a globalizáció következményei ellen még liberálisabb gazdaságot állítani. A “nemzeti” válasz a határok újra megerősítését szeretné. A baloldal (legalábbis Magyarországon) mellébeszéléssel “oldaná meg” a problémát, mondván legyünk liberálisok is, meg segítsük a gyengéket is (de legfőképp szerezzük meg az EU-támogatásokat).

Ahol vesztesek vannak, vannak nyertesek is. Ilyen nyertes az a több száz millió lakos, amelynek tagjai a hozzánk mérhető teljesítményt mérhetetlenül olcsóbban, de saját múltjukhoz képest mégis többért nyújtják. Ehhez jó alap a GDP/GNP gyors növekedése: 1980-ban egy kínaira jutó GDP mintegy 8%-át tette ki az egy amerikaira jutó GDP-nek. Ma ez az arány a Világbank adatai szerint 13-14%, hamarosan 20% lehet.

Ennek a kiegyenlítődésnek a forrása a “gyártás” (ez a hétköznapi fogalom a tőke, know-how, alkalmanként az eszközök és a menedzsment) odatelepítése. A befektetők költségelőnyei sokrétűek: alapeleme az alacsonyabb bér, a “lazább és könnyebben meggyőzhető” egészség- és környezetvédelmi rendszer, a befektető nagyobb szabadsága a munkavállalóval szemben. Sajátos farizeus helyzet alakul ki: miközben a legtöbb külföldi közvetlen tőkebefektetés valóban lehetővé teszi, hogy munkavállalói egész évszázadot ugorjanak át élet- és munkakörülményeikben, a helyi beszállító és háttéripar – amely a költségelőnyök között ugyanilyen fontos – munkakörülményei, kereseti viszonyai, környezetrombolása európai értelemben elviselhetetlen méretű. Jól jellemzik a helyzetet a gyakran százak életét követelő bánya- és közlekedési balesetek. A fejlett országokban egyre konzekvensebben alkalmazzák a “szennyező fizet” elvét (ami a dolog természetéből adódóan magasabb költségeket jelent), a globalizáció “fogadó” országaiban ezek a szabályok gyakran nem is léteznek, vagy sem a helyi kormányok, sem a befektetők nem veszik komolyan őket.

A kialakult helyzetnek fontos eleme, hogy a globalizáció “fogadó” országai nem kívánják “rontani” országaik pozícióját, a “küldő” országok pedig, szemben azzal az aktivitással, amit a szabadság jogok megsértése ügyében tanúsítanak, úgyszólván érdektelenek e problémák iránt. Ezen keveset segít a “fair trade” és néhány más jóindulatú civil kezdeményezés.

Hát igen, az európai kormányfők hétköznap a munkanélküliséggel és “nullanövekedéssel” küzdenek, ünnepeken szívesen avatnak távol-keleti német, angol stb. gyárakat.

A globalizáció alapvető eszközei, a szabadkereskedelmi egyezmények lebontják a nemzetállamokat védő falakat, a nemzetek “fölötti” (transznacionális) vállalatok, vállalatbirodalmak pedig egyre erőteljesebb szerepet játszanak a világ gazdasági és politikai döntéseiben. Magyar tapasztalattal nehéz vitatni azt a globalizációkritikus véleményt, hogy: “ma már az országokat egymás ellen ťpályáztatják Ť a transznacionális vállalatok, azt várva, ki ad nagyobb kedvezményeket”. A nemzetállamok döntési hatásköre a vállalatok erősödésével párhuzamosan egyre szűkül, az államok egyre kevésbé meghatározó szereplők a gazdaság és a politika területén. (Kívül esik e dolgozat keretein az a folyamat, amelyben a valamelyes kontroll alatti “nemzetállami bürokráciákat” az alig kontrollált regionális és globális bürokrácia váltja fel.)

… nem igazolható, hogy minden előny a gazdag országoknak jut…
Ehhez hozzájárult, hogy “a globális tőke olyan sebességgel nyelte be a világot, hogy nem tudtak ezzel párhuzamosan kiépülni az új (globális) szabályozási módok, az új rend biztonsági rendszerei” (Almási Miklós, Népszabadság, 2001). Kétségtelen tény, hogy a nehézkes állami szabályozások gyakran nem tudnak mit kezdeni a nemzetközi cégek világméretű bevételkiadás- profit tologatásaival, a pénzügyi és adóparadicsomokkal. Az olyan nemzetközi integrációk országai, mint az EU több száz milliárd eurós vámés forgalmiadó-bevételtől esnek el lassú és tohonya bürokráciájuk miatt, de az egészségügyi és biztonsági követelményrendszereken is nagy lyukak keletkeztek (lásd tavalyi paprikaügyet) a nemzetállami időszakhoz viszonyítva. Ezek azonban nem a globalizáció, hanem a bürokrácia törvényszerű velejárói.

Bár a globalizáció valóban sok helyütt az egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet, nem igazolható, hogy minden előny a gazdag országoknak jut, míg a hátrányok egyoldalúan a perifériákon halmozódnának fel. Az ázsiai “kis tigrisek” vagy Dél-Európa országainak, illetve Írországnak a példája azt bizonyítja, hogy a legfejlettebbekhez való felzárkózás is lehetséges. Sokkal inkább igazolható, hogy a globalizációból kimaradók a haladásból is kimaradnak. (Jól láthatóan a rosszul vezetett, belső konfliktusokkal terhelt országok a globalizációnak is vesztesei.) Erre utal a svájci KOF piackutató intézet “globalizációs indexe”7, amely szerint a világ “legglobalizáltabb” országai az USA, majd Svédország, Kanada, az Egyesült Királyság és Luxemburg. A legkevésbé globalizált országok a KOF-index szerint Togo, Csád és a Közép-afrikai Köztársaság.

A globalizáció előnyeit általában a felzárkózókon, illetve a felzárkózási szakaszban szokták demonstrálni. Ami könnyen érthető, hiszen a globalizáció “küldő” országaiban sokkal nehezebb a következményeket tisztán bemutatni. Ezeknek az országoknak az előnyei között ott van a környezeti terhelés csökkenése, a magasan kvalifikált munka nagyobb aránya. A közvetlen gazdasági előnyök között pedig a globalizáció általános árcsökkentő hatása említhető meg. Különösen érdekes megnézni a globalizáció hatását a makrogazdasági mutatókra, a GDP-re és GNI-re.8 (Csak emlékeztetőül: a GNI, a rezidensek [szóval a bennszülöttek] nemzetgazdasági jövedelme, annyival kevesebb a GDP-nél, amennyi jövedelmet a külföldi tőketulajdonosok és munkavállalók “kivisznek” és annyival több, amennyit az országbeliek – esetünkben magyarok – “behoznak”.) A CIA a The World Factbookban teszi közzé egy főre jutó GDP-re jutó számításait, a Finfacts Ireland internetes portál pedig az egy főre jutó GNI 2004/2005-ös adatait mutatja. A két forrást összehasonlítva a következőt látjuk, ami még akkor is figyelemre méltó, ha a módszerek között markáns különbségek is lehetnek:

Az egy főre jutó GNI a GDP %-ban:

www. cia. gov/cia/publications/factbook/fields/2004. html, www. finfacts. ie/biz10/globalworldincomepercapita. htm
A globalizáció egyik “vívmánya”, hogy a fejlett országok stagnáló, vagy alig növekvő GDP mellett is növekvő források felett rendelkezhetnek. Ugyanakkor a kevésbé fejlettek nagyobb GDP-növekedést mutathatnak ki, igaz ezt részben nem élvezhetik. (Mint a “Fehér Könyv” is utal rá, nem véletlen, hogy egyes kormányzatok szívesebben használják a GDP-t.) 9

A globalizációval foglalkozó írások többsége ipari/szolgáltatási mutatókra, példákra épül. Sokkal kevesebb, de ha lehet még ellentmondásosabb a globalizációnak a mezőgazdasági alapanyag-termelésben, tágabb értelemben a világ élelmezésében, illetve az ökoszisztéma fenntartásában betöltött szerepe. (A globalizáció szempontjából eltérő a helyzet a fogyasztás, az élelmiszer- feldolgozás és az alapanyag-termelés tekintetében is.) Itt egyrészről a végbement fejlődés nem vezetett a gazdaságossághoz szükséges üzem- és vállalati méret drasztikus növekedéséhez (az átlagos nyugat-európai üzemméret is kisebb, mint 20 ha), másrészt a globalizáció robbanásszerű kiteljesedésének korszakára mind Nyugat-Európa, mint az Egyesült Államok (amelyeknek kormányai a legtöbbet tették a globalizáció törvényi előmozdításáért) a földhasználat és a mezőgazdasági termelők olyan arányú támogatását intézményesítették, amely az érintett társadalmi csoportok létfeltételeit alapvetően determinálja. Így aztán maga a WTO (és benne az élenjáró fejlett országok kormányai) a minden globalizáció motorja is elfogadja a “non-trade”, azaz nem kereskedelmi aspektusok jogosságát, ideértve a mezőgazdaságnak a falusi életkörülmények megőrzésében, a talajerózió elleni küzdelemben és több más kérdésben nyújtott támogatásokat és a piacvédelmi intézkedéseket. Ez vezetett és vezet 5 év óta a Doha-forduló néven ismert szabadkereskedelmi tárgyalások újabb megfenekléséhez. A helyzetet a SWISSINFO a közelmúltban így foglalta össze: “A (liberalizációs) forduló a svájci delegáció és ipar vezetőiben aggodalmat okozott. Ezzel szemben a parasztok fellélegezhetnek. De hosszabb távon nekik is nehezebb lesz.”

Jól látja a SWISSINFO, koránt sem arról van szó, hogy sikerült megmenteni a “globálizáció előtti régi szép időket”, hiszen az említett támogatások rendszere ma már egyrészről érdemben veszélyezteti az EU büdzséjét, súlyos feszültségforrás a régi és új EU-tagországok között, és hatalmas károkat okoz a fejlett országoknak a szabadalmi és szerzői jogok korlátozottsága és a fejlődők piacvédelme miatt. Az a körülmény, hogy a fejlett világ protekcionizmusa a fejlődő országokban mezőgazdaságból élő több száz millió ember létfeltételeit is veszélyezteti, valószínűleg kisebb súllyal esik latba. Mindenesetre az iparban megvalósuló, de az élelmiszer-termelésben megtorpant globalizáció eredménye, hogy Kelet-Ázsiában (a Világbank adatai szerint) havonta 2 millió ember hagyja el falusi lakóhelyét, hogy városba költözzön! Korábbi kérdésünkre visszatérve azt mondhatjuk, ezek a százmilliók a globalizáció megtorpanásának vesztesei, ahogy a FAO megfogalmazza, a globalizáció tenné lehetővé, hogy a szegény országok termelői saját országuk keresletét meghaladóan növeljék a termelést és képezzenek forrást a fejlődés számára.

Bár a globalizáció és kisöccse, a “regionalizáció” gazdasági indíttatása nem kétséges, a bevezetésben megfogalmazott definíció is kimondja a “társadalmi globalizáció” meglétét is. Ennek elemzése kívül esik ennek a dolgozatnak a keretein, de meg kell állapítani, hogy a globalizáció nem pusztán gazdasági, hanem alapvető társadalmi és politikai következményekkel járó folyamat is. Ennek elemzéséhez és megértéséhez sok munka kell. Amíg ezt elvégzik még sok érdekes kombinációt fogunk megismerni, egy platformra kerülhetnek a szocialisták és liberálisok, a kommunisták, nacionalisták és anarchisták.

Végül is gyorsítsunk vagy lassítsunk? Ez is egy másik dolgozat témája, de az biztos, hogy ha egy országban a globalizáció ellenzői sikerre vinnék nézeteiket, nagyobb tüntetésekkel kerülnének szembe, mint a Genovában vagy Seattle-ben összegyűlt globalizációpárti politikusok.

1 Útközben. A globalizáció és a baloldal, 25. o.
2 http://www.mindentudas.hu/berend/20040903berend2.html
3 A Short History of Neo-liberalism Twenty Years of Elite Economics and Emerging Opportunities for Structural Change by Susan George, Conference on Economic Sovereignty in a Globalising World Bangkok, 24-26 March 1999 www
4 Idézi S. George az előadásban.
5 The Globalization of Agriculture: Implication for Sustainability of Small Horticultural Farms John E. Ikerd, Agricultural Economics, University of Missouri, Columbia, Missouri, USA.
6 Id. mű 27. o.
7 http://www.kof.ch/globalization/
8 A GNI (bruttó nemzeti jövedelem) a GDP-ből származtatott mutató, amely az egyes gazdasági szektorok, illetve a külföldről kapott és külföldre fizetett elsődleges jövedelem (munkabér, kamat, földjáradék, osztalék) egyenlegének az összege.
9 Fehér Könyv Magyarország állapotáról, főszerkesztő Bod Péter Ákos, 2006. június, 40. o.

(Polgári Szemle)

Reklámok
Published in: on 2006 december 19, kedd at 02:53  Hozzászólás  

The URI to TrackBack this entry is: https://ludasmatyi.wordpress.com/2006/12/19/globalizacio-avagy-az-elszabadult-vilag/trackback/

RSS feed for comments on this post.

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: